WOUNDS OF LIGHT / THE ANATOMY OF COLOURS
HNM Semmelweis Museum of Medical History, Budapest, Hungary
HNM Semmelweis Museum of Medical History, Budapest, Hungary
Curator: Réka Dankó art manager
CONCEPT:
Unfeigned.
Intimate. Vulnerable. Sincere.
Beáta
SZABÓ treats the subject of the vulnerable, pure, and restless nature of the
human being in her paintings. The main topics of her pictures are the
relationship of the body and the soul along with its symbolism.
In Eastern philosophies, each organ is home to
a spiritual faculty which it incarnates and carries out its functions. When the
soul gets hurt, the body always produces somatic symptoms. If one ignores a
need or suppresses an urge, their organs will send signs. The lungs are the key
elements of our respiratory system filtering the incoming air that means life.
In this concept, the stomach transfigures into a servant of individual desires
and needs. The personal success and will power are attributed to the bladder.
The gallbladder is associated with decision-making while the heart assumes directing
functions. The incidental defects in fulfillment together with all the deficits
and excesses in the activity of organs define the particularities of the body
and create the individual person as a whole.
The Anatomy of Colors consists in the
study of the structure and organization of colors. The paintings use a technique
called impasto – application of thick
paint on canvas – that makes living emotional qualities and mental structures
easier to approach and relate to. The spatial depth and the sensual intensity
of the creations are further leveraged by the sgrafitto technique that consists in scratching off layers applied.
The artist using her bare hands makes a direct contact with the work she is
creating, enabling instinctive expressiveness to manifest on the paintings.
This results in vibrant creations of raw purity, unspoiled sincerity, and
radiating power.
 |
| Opened, oil, board, 50 x 50 cm, 2016; Photo: Lili Sziráki |
 |
Towards to the Order, oil, canvas, 100 x 100 cm, 2016/17; Photo: Lili Sziráki
|
 | |
|
 |
| Punk Lungs No. 01., oil, canvas, 24 x 30 cm, 2016; Photo: Lili Sziráki |
 |
| Punk Lungs No. 02., oil, canvas, 24 x 30 cm, 2016; Photo: Lili Sziráki |
 |
| Inside out, oil, canvas, 70 x 50 cm, 2017 |
 |
| Disorganization, oil, canvas, 100 x 100 cm, 2016; Photo: Lili Sziráki |
ORGAN(IZATION)S // (from the upper left to the lower right side: Success (oil, fibreboard, 10 x 10 cm, 2017), Decision (oil, fibreboard, 10 x 5 cm, 2017), Planning (oil, fibreboard,10 x 10 cm, 2017), Demand (oil, fibreboard, 10 x 5 cm, 2017), Relations (oil, fibreboard, 5 x 5 cm, 2017), Delight (oil, fibreboard,10 x 10 cm, 2017), Direction (oil, fibreboard, 5 x 5 cm, 2017), Apportioning (oil, fibreboard,10 x 10 cm, 2017), Sources (oil, fibreboard, 5 x 10 cm, 2017), Death, (oil, fibreboard, 5 x 5 cm, 2017)
 |
| Untitled, oil, canvas, 100 x 70 cm, 2016 |
Protest!, oil, canvas, 50 x 40 cm, 2017
 |
| Ubu frog, oil, canvas, 80 x 80 cm, 2016 |
Photo: Eszter Blahák, Lili Sziráki, Beáta Szabó
Opening remarks by Mesi Mucsi curator, art writer (ArtMagazin)
Talán többen vannak itt, akik látták a 17. századi környezetben játszódó Változások kora című filmet és benne azt a jelenetet, amikor a Robert Downey Jr. által játszott fiatal, tehetséges orvostanhallgató, Robert Merivel társaival együtt egy széken ülő, nagybeteg férfi sérült mellkasát nézi. A férfi bal mellbimbójától kicsivel jobbra egy baleset utáni fertőzés következtében lebomlott a hús, alatta lévő bordái hiányoztak, így feltárulhatott az a látvány, amire Merivelék csillogó szemmel meredtek: a beteg bordakosarában lüktető szíve. A bámulást tettek követték. A jelenlévők közül egyedül Merivel vállalkozott arra, hogy meg is érintse az elevenül pulzáló szervet.
A jelenet a film csúcspontja, mivel a főszereplő ezzel a tett-tel vívja ki az uralkodó, II. Károly elismerését, aki meg is hívja őt a londoni udvarba – számunkra azonban itt és most, Szabó Beáta művei között nem ezért fontos, hanem az epizódban megmutatkozó elemi kíváncsiság miatt. Szabó belső szerveket, tüdőket, szíveket, felbontott testeket ábrázoló festményei egy kortárs művészeti alkotások prezentálására hivatott neutrális kiállítótérben is megjelenhetnének. Ott valószínűleg rögtön a művészeti képzés egyik alappillérét jelentő anatómia tantárgy, a Barcsay Jenő-féle Művészeti anatómia könyv és a kiállított festmények mindezekhez fűződő viszonya felé terelődnének elsőként a gondolataink. Végiggondolnánk, hogy az orvosi bonctan szakkönyvektől valójában meglehetősen távol álló „Barcsay-Bibliában” a mester hogyan értelmezi az emberi testet, amikor geometrikus idomok segítségével elemzi a csontok kapcsolódási pontjait, kutatva a látvány mélyén a struktúrát.[1] Ezen a vonalon azt vizsgálnánk tovább, hogy Szabó Beáta munkái milyen mértékben és milyen céllal térnek el a bonctani, illetve a művészeti anatómiai rajzok realista ábrázolásmódjától. A festészeti megoldásokat elemezve rövid úton eljutnánk a belső, pszichikai formákat ábrázoló, a szubjektív valóságot, az érzelmeket a tárgyi világra vetítő expresszionizmushoz mint párhuzamhoz. Be is idéznénk talán azt az Emil Noldetól származó gondolatot, miszerint a szín egy élőlény, méghozzá olyan, amely befolyásolhatja és kifejezheti az ember érzelmeit. A festékrétegek sokaságáról és a vonalkezelésről először minden bizonnyal Edward Munch jutna eszünkbe, itt pedig rögtön kiderülne az is, hogy a feltárt testeket, egy tüdőt, egy szívet plasztikussá tévő látványt Szabó Beáta nem ecsettel, hanem a festék kézzel történő vastag felhordásával éri el. Elképzelnénk, ahogy a kezével az ábrázolt szívet érinti.
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban azonban mindez csak azután jön, hogy végiggondoltuk, hogy mi az az elemi kíváncsiság, amelyre a hely szelleme ráirányítja a figyelmünket, és amely minden bizonnyal e művek alkotóját is áthatotta. A hivatalos életrajzban sem olvasható, ezért talán csak kevesen tudják, hogy Szabó Beáta művészeti tanulmányait megelőzően egy ideig orvostanhallgató volt, az anatómia iránti érdeklődése tehát kétirányú, ez a dupla motiváció pedig kiegészül azzal az általános kíváncsisággal, amely azt igyekszik kifürkészni, hogy mi történik a testünkkel és annak minden tartalmával a halál után. Ez a kíváncsiság nem kortárs, hanem korokon átívelő. Ugyanennek az érzésnek voltak ékes bizonyítékai a 16. századtól megnyíló anatómiai színházak, amelyek az orvosi karral rendelkező egyetemi városokban létesültek. Az anatómiai teátrumok több napos előadásain „az orvosi pályára készülők mellett a városi intelligencia képviselői és a környék laikusai is részt vehettek.”[2] A terem közepén elhelyezkedő boncasztalon fekvő – általában férfi, ritkább esetben női – holttest feltárását az orvos ismeretterjesztő előadása mellett aláfestő zene is kísérte. „A belépődíj ellenében a nézők bepillantást nyerhettek a természet rejtett titkaiba.”[3] Ez a művészeti-orvostani előadásforma egészen a 18. század közepéig virágzott, ezt követően „szikár tudománnyá szikkadt és az erkölcsi tanulságokat átengedte a művészeteknek.”[4]
Merivel is egy ehhez hasonló környezetben mutatkozott meg az említett jelenetben, és most mi is egyfajta anatómiai színházi helyzetben vagyunk. A szívet megtapintó kéz mozdulatát kétszer is magunk elé idéztük – egy fiktív filmbeli szituációban, és képzeletben, Szabó Beáta műtermében járva. A két mozdulat ugyanazt az említett elemi kíváncsiságból eredő motivációt mutatja, azonban nem teljesen ugyanazt jelenti: míg Robert Merivell esetében a tudományos haladás metaforájaként értelmezhető, addig itt, Szabó Beáta munkái között egyfajta rá jellemző orvosi képzettséggel és érdeklődéssel keveredő alkotói attitűd képeként tűnik fel előttünk.
Mucsi Emese
[1] l. Rieder Gábor: Bonctan az Andrássy úton In: Artmagazin 2012/5. 60-63. o. [Utolsó elérés: 2017. szept. 5.] http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/bonctan_az_andrassy_uton.1753.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3
[2] l. A. Kovács Ágnes: Az élet a tehetségben van, minden más a halálé lesz In: Artmagazin 2012/1. 56-59. o. [Utolsó elérés: 2017. szept. 5.] http://artmagazin.hu/klasszikus/az_elet_a_tehetsegben_van_minden_mas_a_halale_lesz.1496.html
[3] l. Uo. 59. o.
[4] l. Uo.
////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Accompanying events: live painting at the courtyard of the museum during the exhibition time. ’Invitation for the showing of the Corpse’ titled finissage event when we showed the painting that I painted during the exhibition. The painting titled ’Corpse of Venus’ has taken a place in the permanent exhibition of the Museum during the program of the Autumn Festival of Museums.
 |
| Corpse of Venus, oil, canvas, 100 x 150 cm, 2017 |
Finisszázs - Szabó Beáta: A fény sebei, a
színek anatómiája
Vénusz teteme – Tetemre hívás
Ki- és befordítások. Egyszerre
lehetünk tanúi feltárásnak és elfedésnek, annak, ahogy egy belső állapot vetül
a vászonra, ugyanakkor mégis rétegek simulnak egymásra, elfedve korábbi
állapotokat és értelmezői mezőket. Tetemre híváson vagyunk, egy különös anatómiai
színházban. Ha Arany János azonos című szövegéhez közelítjük ezt a jelenbeli
alkalmat, akkor mondhatjuk, a szöveghez hasonlóan homályos helyzetben állunk,
amiben nehéz eldönteni, hogy ki az áldozat és a bűnös, a megfigyelő és a
megfigyelt. Képek által láthatunk homályosan. Ki adta a tőrt, ki nyitotta meg a
testet? Médiumok közötti dialógusban szeretnék reflektálni Szabó Beáta
munkájára.
A XIX. századból indulunk. A
kétszáz éves Arany János 140 éve született balladájának adaptációi között ismerhetjük
Gyárfás Jenő 1879-ből fennmaradt vázlatos festményét, ahol Bárczi Jenő teste, a
kiterített férfi fekszik a középpontban, megidézve Rembrandt Tulp doktor anatómiája című festményét. A
XXI. században W. G. Sebald zarándok-szövegében A Szaturnusz gyűrűiben a következő gondolatok tapadnak a festmény
jelenetéhez:
„… kétséges, hogy ezt a testet bárki is valóban láthatta, mert az
anatomizálás akkortájt születőben lévő tudománya nem utolsó sorban a bűnös test
láthatatlanná tételét szolgálta. Tulp doktor kollégáinak tekintete pedig
árulkodó módon nem magára a testre irányul, hanem mellette halad el, persze
csak hajszálnyira, és a nyitott anatómiai atlaszra tapad, amelyben a borzalmas
testiség az ember ábrájára, sémájára redukálódik…”
Vigyük tovább ezt a gondolatot.
Most Vénusz teteme fekszik előttünk
itt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban és címében is párbeszédbe lép az
állandó kiállításban látható medikai Vénusszal/ Venus Anatomicával, akiben kora,
a XVIII. század ideálja fekszik. A Firenzéből ideutazó viasztestet
szemlélhetjük feltárt műalkotásként is, hiszen mintha csak Botticelli, vagy
Tiziano nőalakját helyezték volna elénk. A kortárs tekintet nehezen kerüli meg
ezt a preparátumot. Zoe Leonard fotói, vagy Drozdik Orsolya saját testét
formába öntő Vénusza is a jelen test-kérdései felől közelít. A test
ábrázolásában jelen van az alkotó és a kor testről alkotott ismerete, ahogy
ugyanígy az orvosi gondolkodásra is mindig rányomta a bélyegét a testtel kapcsolatos
kulturális beállítottság. Nemes Z. Márió szavaival élve „az emberi test kikerülhetetlenül kulturális szövegekbe zárt,
ideológiai produktum, s ugyanakkor (ki)mondhatatlan korporealitása révén
szövegiségét felülíró/kizáró/eltussoló “ellenproduktív potenciállal” bíró
matéria.”
De vessünk még néhány
pillantást Arany szövegén keresztül a képre, s a képen keresztül a szövegre,
szövegről-szövetre.
„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
A szövegben a belső folyamatok
hatására a néző szoborszerű merevsége egy érdekes helyzetre világít ra, amelyre
érvényes Tóth Zoltán János megfogalmazása, hogy „a test önmagában is médium, nincs szükség technikai apparátusra, hogy
bármiféle medializáció megtörténjen, a test adott esetben még azelőtt képpé merevedik mielőtt
a ráirányuló fényképezőgép exponálna.” Hogyan formál bennünket a
kép, Vénusz teteme?
Ahogyan a test feltárását a
XVI. századi, főként Itáliában és Németalföldön elterjedt boncolásokat napokig
tartó színházi jelenetként nézhették végig nemcsak orvosok, hanem az
orvosegyetemi városok elitjének tagjai, nekünk is lehetőségünk volt belelesni
az alkotómunkába. Mondhatni a szemünk láttára kezdett terjeszkedni, buzogni a
festék, láthattuk, ahogy a test színváltozáson megy keresztül. A pillantás, a
tekintet hatására szabadult el itt a vörös anyag, ami szinte kiömlik a képből. De nem csak a tekintet indítja el a testet,
vagy a látás a belső folyamatokat. Itt a teremtmény életre keltésének nagyon összetett
folyamatába kerülhettünk, hiszen érintés általi létrejövetelről beszélhetünk.
Érintés, ami egyszerre mídászi, ugyanakkor egy életre keltő aktus is.
Fontos látnunk, hogy Szabó
Beáta az alkotás egész fizikai valójával gondolkodik, annak helyzetével,
állapotával, az anyaggal, amivel dolgozik. Saját belső folyamatait önmagán
átrezegtetve végül keze viszi fel a rétegeket. Ahogy ő fogalmazott a
"bedöglő és újra életet nyerő anyaggal" dolgozik, azt hagyja mozogni,
szilárdulni, megindulni, beszélni.
Ki alakul át ebben a mostani
folyamatban?
Hol csúszik be tekintetünk a
bőr alá, a rétegek alá?
És mit lát, hogyan látja azt? Felsejlik-e
előttünk egy alsóbb réteg? Látunk-e túl? Látunk-e?
Lezárul és nyitva marad.
Sóki Diána
////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Cziglényi Boglárka írása a LAM-ban