KENYÉRBÉL /TRUST YOUR GUT!
Liget Gallery, Budapest, Hungary
It is Dark
Inside Bread
Beáta Szabó:
Kenyérbél /Trust Your Gut!
I once talked
to Gábor Gerhes about his magnum opus, the Atlas. Designed as
a three hundred and sixty page, photo-based image encyclopedia, Gerhes
discusses black through an entire chapter, including the little-discussed idea
that basically everything inside our bodies, under our skin and flesh is dark
because it’s dark inside. In a sort of
teaser exhibition to his Atlas at the Fészek Artists’ Club last year, “The
darkness inside the body” was written on the wall.
We rarely
think of the darkness within the human body because the viscera are only
visible when the unity breaks, the skin-flesh ruptures, and light enters the
intestines, glands, vital organs along the tip of a foreign object. Other
times, when we’re together, we don’t see what is going on inside. We just feel
the processes going on in order: our hearts are beating, lungs are rising,
esophagus is transporting, stomachs are rumbling, intestines are rolling, maybe
something hurts. Despite the advancement of medicine, our bodies are a mystery.
We are gripped by a majestic uncertainty when we think about what is happening
in the dark under our skin. In the paintings presented at the exhibition of Kenyérbél
/Trust your gut! by Beáta Szabó, we perceive this
strange darkness at the sight of blackness around various foods that have begun
to digest in places.
Once again,
we are in a kind of anatomical theatrical situation, as we were in the
Semmelweis Museum of History of Medicine for Beáta Szabó 's earlier
exhibition. Entitled Wounds of
Light /The Anatomy of Colours. Those works depicted
exposed bodies and human guts in the permanent exhibition of the thematic
exhibition space which I also opened. Then as now I considered it important to
highlight the biographical antecedent that Beáta Szabó was a medical student for
some time before her art studies, so her interest in anatomy is two-way. While
at the Wounds of Light/ The Anatomy of Colours exhibition
we saw the observable conditions after death, in her latest works seen here,
Beáta Szabó examines the functioning and internal processes of the living
organism, including digestion.
The process
of digestion, the breakdown and passage of food through the living organism is internally
a well-perceived but invisible process. We saw a visual, and considering the additional
smells, a multi-sensory experience of the bodily route of food could be found
in a fine art environment not so long ago. In 2008 in Budapest the Ernst Museum
showed Wim Delvoye’s famously infamous Cloaca, or
rather a version of it. Delvoye made the first version of his kinetic digestive
system project in 2000, accompanied by the motto “more than a shit machine”.
The structure, which models the process of human nutrition, has a mouth,
stomach, horseshoe gut, pancreas, and includes bottles containing various
enzymes, and a conveyor belt that transports feces daily with regular feeding.
Courtesy of Delvoye, you can see the path of food, the mechanism of action of
body fluids, all the way to the final product. If we flip through the photos
and videos of the work, our first impression is how sterile the whole thing is.
Its sterility is mostly emphasized by how bright it is in the basic white cube
space of contemporary museums around the digestive machine. Food passes and
decomposes between shiny, transparent glass balloons, metallic-shiny hollow
sections. Cloaca presents the process
of human nutrition deprived of all its mystery. Beáta Szabó also analyzes this
procedure, but with the help of black backgrounds - unlike Delvoye - she shows
that we are still inside the body. So while standing in front of her
paintings,we are facing a fundamentally invisible sight.
At
the exhibition of Kenyérbél /Trust Your Gut!, the theme is
food and its transcendence through digestion. In the paintings shown here, in
addition to the potato paprikash, the potatoes au gratin and the onion soup
that have just arrived in the stomach, some of which have already been marred
by the acid, we find bread. Bread gained its highest symbolic meaning in
Christianity in the Eucharist. Consumption of wine (the blood of Christ) and
bread (the body of Christ) symbolizes union with Christ. Digestion and
absorption, the process of becoming one can be interpreted as a symbolic and
ordinary, profane process in the exhibition. In the performance video for Kenyérbél
/Trust Your Gut! accompanying the exhibition, bread as a
body metaphor and the correlation between bread crumb and real gut can also be
seen. And yes, we may think even less about how it is dark inside bread before
we break it.
I hereby opön
the exhibition.
Emese Mucsi
//
A kenyérben is sötét van
Szabó Beáta: Kenyérbél
/Trust Your Gut!
Egyszer Gerhes Gáborral beszélgettem készülő magnum opusáról, az Atlasról. A háromszázhatvan oldalasra
tervezett, fotóalapú
képes enciklopédiában
Gerhes egy teljes fejezeten keresztül foglalkozik a fekete színnel, azon belül
pedig azzal a kevésszer
tárgyalt gondolattal, hogy a testünkön
belül, a bőrünk és
hússzöveteink alatt alapvetően
minden fekete, mert odabent sötét van. „The darkness inside the body” -
olvashattuk az Atlas egyik teasereként is értelmezhető kiállításán tavaly a Fészek
Művészklubban.
Azért is gondolunk ritkán az emberi testen belüli sötétségre,
mert a zsigerek csak akkor láthatóak, ha megbomlik az egység, felszakad a bőr-húsburok, és az
idegen tárgy hegye mentén a belek,
mirigyek, a létfontosságú
szervek közé is bejut a fény. Máskor, mikor egyben vagyunk, nem látjuk,
mi folyik belül, csak érezzük, hogy rendre zajlanak a folyamatok:
ver a szívünk, emelkedik a tüdőnk, továbbít
a nyelőcsövünk,
zuborog a gyomrunk, hullámzik a belünk, esetleg fáj valamink. Az orvostudomány
fejlődése ellenére a testünk
még mindig misztérium, fenséges bizonytalanság fog el minket, amikor arra
gondolunk, hogy mi történik a bőrünk alatt, a sötétben.
Szabó Beáta Kenyérbél /Trust Your gut! című
kiállításán bemutatott festményein
ezt a furcsa sötétséget érzékeljük a különböző,
helyenként
emésztésnek indult ételek körüli
feketeség
láttán.
Ismét egyfajta anatómiai színházi helyzetben vagyunk, mint
anno a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, Szabó Beáta A fény sebei, a színek anatómiája című korábbi
kiállításán, ahol kitárt testeket, emberi belsőségeket ábrázoló munkái kerültek a tematikus
kiállítóhely
állandó showjába. Azt is én
nyitottam meg, és
akkor és most is fontosnak
tartottam kiemelni azt az életrajzi
előzményt, hogy Szabó Beáta művészeti tanulmányait megelőzően egy ideig
orvostanhallgató volt, az anatómia iránti érdeklődése tehát kétirányú. Míg A fény sebei, a színek anatómiája kiállításon a halál
beállta után
megfigyelhető állapotokat láthattunk, Szabó Beáta itt látható legújabb munkáiban
az élő szervezet működését, belső folyamatait, azon belül is az emésztést
vizsgálja.
Az emésztés
folyamata, az étel
szétbomlása és végighaladása az élő szervezeten egy belülről jól érzékelhető, azonban láthatatlan folyamat.
Vizuális - illetve figyelembe véve a
járulékos szagokat,
multiszenzoriális - tapasztalatot az étel
testbeli útvonaláról éppen képzőművészeti
környezetben lehetett
szerezni, nem is olyan rég, 2008-ban
Budapesten, amikor Wim Delvoye híres-hírhedt Cloacáját, illetve annak
egyik verzióját
lehetett látogatni az Ernst Múzeumban. Delvoye a „több, mint szarógép”
mottóval
kísért kinetikus emésztőrendszer-projektjének első verzióját
2000-ben készítette
el. Az emberi táplálkozás folyamatát
modellező
szerkezetnek van szája, gyomra, patkóbele, hasnyálmirigye, különböző
enzimeket tartalmazó palackok tartoznak hozzá és egy futószalag, ami rendszeres etetés mellett naponta szállítja az ürüléket. Delvoye jóvoltából tehát végig lehet nézni az étel útját, a testnedvek
hatásmechanizmusát, egészen
a végtermékig. Ha átpörgetjük a műről készült fotókat,
videókat,
akkor az első benyomásunk az lesz, hogy mennyire steril az egész, a sterilitását pedig leginkább az hangsúlyozza
ki, hogy a kortárs múzeumokban
alap white cube térben
mennyire világos is van az emésztőgép körül.
Csillogó,
átlátszó üvegballonok, fémes-fényes
zártszelvények
közt halad, bomlik az étel. A Cloaca
minden titokzatosságától
megfosztva mutatja be az emberi táplálkozás folyamatát. Szabó Beáta is ezt a
procedúrát elemzi, a fekete hátterek segítségével
azonban - Delvoye-jal ellentétben
- éppen azt érzékelteti,
hogy még a testen belül vagyunk,
festményei előtt állva tehát egy alapvetően láthatatlan látvánnyal szembesülünk.
A Kenyérbél /Trust Your Gut! kiállításon az emésztés
révén az étel és annak átlényegülése a téma. Az itt látható festményeken az éppen a gyomorba érkezett, részben már savmarta paprikás krumpli, rakott
krumpli, hagymaleves mellett a kenyér is
megjelenik. A kenyér -
mint tudjuk - a kereszténységben az eucharisztiában nyerte el legmagasabb
szimbolikus jelentését. A bor (Krisztus vére) és a kenyér (Krisztus teste) elfogyasztása a
Krisztussal való egyesülést
jelképezi. Az emésztés
és felszívódás, azaz eggyé válás folyamata a kiállításon szimbolikus és hétköznapi, profán procedúraként is értelmezhető.
A kenyér mint testmetafora, a kenyérbél és valódi bél megfeleltetése
látható
a kiállítást kísérő Kenyérbél című performansz-videón is. És igen, arra talán még kevesebbszer gondolunk, hogy mielőtt
megszegjük, a kenyérben
is sötét van.
A kiállítást mögnyitom.
Mucsi Emese
ÉLETMŰSZERÉSZET/ORGAN CONCERT
Liget Gallery, Budapest, Hungary
www.ligetgaleria.c3.hu/472.html
[2]On Orlan’s photograph entitled L'Origine de la Guerre there is a man with an erected penis. Her picture
matches the size, composition and nearly
every detail of Courbet’s painting.
Translation: Zsuzsanna Bodóné Hofecker
//
[2] Orlan L'origine de la guerre című fotóján egy meredő péniszű férfi
szerepel. Képe a Courbet-festménnyel méretben, kompozícióban és szinte minden részletében megegyezik.
............................................................................................................................................................
Corpse of Venus, oil on canvas, 100 x 150 cm, 2017
Mucsi Emese kurátor, művészeti író (Artmagazin) megnyitó beszéde:
................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................
Show of EEA (European Exchange Academy)
Photo: Tibor Várnagy
Reinterpreting Courbet’s scandalous painting L’Origine du monde, Beáta Szabó gave voice to her critical
thoughts. Instead of enumerating the differences between Szabó’s and Courbet’s
paintings, let us content with that that Szabó increased the original size by
four times. Nevertheless she kept the substantial similarity, so much so that
one can recognize the original in Szabó’s painting even from afar as well as
the fact that it is meant to be a paraphrase. This representation of a female
torso – since the body becomes a torso in Szabó’s interpretation – points
towards an even truer origin uncovering and showing the internal reproductive
organs. Allegoric and realist, Courbet’s painting venerated the femininity as
imagined in the 19th century. In contrast, Beáta Szabó went deeper (also
literally), her way of revisitation making us wonder why she felt the need to
do so. By her act, the artist demolished the (noxious and existentially
dangerous) myth of femininity while showing, no mercy, that the ovaries and the
womb are paramount to procreation or, even more, these are the ones that count
at all – contrary to the idolum of the covetable nude sleeping on white linens
and asking for it.
The reason I started with highlighting a critical aspect of the
works was to shed light on Beáta Szabó’s conscious and reflected self as a
painter which is in sharp contrast with what her works would suggest at first
glance – their picturesqueness, and the thick layers of paint forming relief
textures as if the matter was kneaded like clay. Let me put it straight right
away – pictorial sensuality and carnal exuberance are combined and operated
with rational deliberation in these works. This is further supported by the
titles and the artist’s statement (the Courbet reinterpretation is entitled Relation to the Origin No. 02 – 2018).
The nature of this relation is unexpressed but the picture’s motif and the
reference in the title clarify that this relation is the exact focus of Beáta
Szabó’s examination, wanting to know her connection to Courbet’s L’Origine du monde, to the origin as
such, and to the concept of origin (What does origin mean? What comes from this
origin?). The Sketch to the relation No.
01-03 and the 3D sketch to the
relation are sketches only in their titles – these are complete and
finished works of art. In the third sketch an erected penis supersedes the
vulva raising the question whether that can rather be the real origin. But no direct
answer is offered in the revealed abdominal cavity/mass of paint in the
background. Or is that the origin of war as Orlan stated in 1989?[2]
In her paintings of internal organs, the guts are coiling and
writhing around (1277, 2017). The
assumption that the artist is driven by mere anatomical curiosity is refuted by
the picture juxtaposed, a diptych evoking a slaughterhouse. The uncomplicated
silhouette and the stylized posture of the decapitated female figure upset and
disturb the viewer who sees the bulging organs in the open chest and an embryo
waiting for its birth (in vain) – these pieces of painted flesh remind us of a
massacre rather than of a sectional view in an anatomy book. Szabó composed her
self-portrait, the Organ portrait, of
internal organs, just as 16th-century painter Giuseppe Arcimboldo
composed his portraits of books, animals or vegetables. Tivadar Csontváry has a
similar regard, full of attention, curiosity, and obsessively focused interest;
Egon Schiele looks as tormented.
When looking for parallels focusing on Szabó’s style, all analogies
I could come up with both within the history of art and within feminist art
specifically (mainly from an iconographic point of view) were weak compared to
Beáta Szabó’s brave, expressive, naturalist pasty paintings. They were too
abstract, stylized, or genteel.[3] Only
Katarzina Kozyra’s and Hannah Wilke’s sick photos are as cruel as Szabó’s
works. This inevitably raises the question: Is there a connection?
What is really disturbing here is the virtual merging of flesh and
paint, flesh and blood. Never disincarnate, idealized, nor spiritualized, the
flesh becomes paint and the paint becomes flesh – it is a new way of painting
flesh, not with body and light like Tibor Hajas did[4] but with
oil. By means of representation, Szabó explores the expressive aesthetics of
flesh and paint. Wounded bodies, magnified genitals, our submergence into paint
and flesh – this is what punches us in the face. The gash, the pain(t) of the
flesh strikes through. Wounding a person is humiliating them and that is why
they really suffer. It is hard to tell more about this. And it seems whereof
one cannot speak thereof one must be painting.
The pain of Geworfenheit,
being thrown into existence, into female existence is what Beáta Szabó’s
exhibition expresses. Where does the flesh end and the soul begin? Where is
their demarcation? That is what she is asking in her pictures and also in her
words.[5] And her
answer is that they are not separated – the soul is in the body and the body is
in the soul; the body lives by the soul and the soul is manifested through the
body. “The God of the spirits of all flesh’ [Num 16:22] …this cosmic dualism is
not to be confused with the anthropological dualism according to which man
carries the sphere of spirit and the sphere of flesh within as two
complementary substances” – warns us a biblical lexicon.
It is worth examining closely the color schemes of the works, more
exactly the painting work in them as well as how two-dimensional and
three-dimensional structures relate to each other – the challenge, curiosity
and playfulness appearing when the flatness of the painting has to be exceeded
and the achromatic sculpture proves insufficient thus the two techniques,
picture and sculpture, flow and mix together.
Lastly, before being engulfed by the ocean of suffering we should
also note a grotesque, almost mischievous voice that speaks from these works.
Although the viewer gets strongly possessed by the works, due to the accurate
enlargement of body parts in some works and to the indifference toward
anatomical facts in others, one can also distance themselves, catch breath and
laugh.
[1] The Hungarian title
literally translates as “The Science of
the Instruments of Life”. There is a pun in this exhibition title that promises
an examination of the body as a life-supporting entity.
[2]On Orlan’s photograph entitled L'Origine de la Guerre there is a man with an erected penis. Her picture
matches the size, composition and nearly
every detail of Courbet’s painting.
[3] The following adjectives
are valid only compared to the elemental effect of Beáta Szabó’s works (which
is a product of the combination of her themes and her style) and cannot be considered a value judgment:
Rembrandt’s Slaughtered Ox is objective;
Chaïm Soutin’s is rather
decorative. Francis Bacon is affected, Dubuffet is reductive, and there is a
lack of depth at the artists of CoBrA (Karel Appel, Asger Jorn). There are many
artists who apply thick paint in their pictures (for example the contemporary
painters Levente Baranyai and József Baksai). The provoking effect of the works
of Csaba Kis Róka, László Győrffy, and Gábor Szenteleki is also remarkable but
they give the thrill by including uncanny or rational motifs and do not want to
achieve the level of Szabó’s elemental directness. Women, some of them with a
feminist agenda, have also represented the female genitalia and body but their
works are stylized, symbolic or overaestheticized. Georgia O’Keeffe is
symbolist, Judy Chicago stylized, Lynda Benglys and Alina Szapocznikow
abstract, Orshi Drozdik’s Medical Venus
and Louise Bourgeois’s sculptures are beautiful in the classical sense just as
the sublime internal organs in Mária Chilf’s watercolor works. Nothing seems
more direct or realist than photography, film (video) or performance art
(putting theories aside, based on everyday practice). In the performances of
Shigeko Kubota and Carolee Schneemann (1939) the concept (and the fact that it
is done by women) proves more disturbing than what one can actually see. Valie
Export whose performance (Genital Panic)
was directly based on the display of genitalia is less ruthless than Szabó (or
ruthless in another way). Although it is true that Hermann Nitsch’s Orgies
Mysteries Theater is more disturbing because of the real bloodshed, I do not
consider it a serious analogy due to my ethical concerns.
[4] In the 1970’s Hajas’s
mono-performances were photographed by János Vető.
//
Tatai Erzsébet
Szabó Beáta: ÉLETMŰSZERÉSZET[1]
Liget Galéria
2018. szeptember 6.
Amikor Szabó
Beáta újraértelmezi Courbet botrányosnak ítélt A világ eredete című képét, akkor kritikai gondolatainak ad hangot.
Szabó és Courbet képe közötti számos különbség felsorakoztatása helyett legyen
elég annyi, hogy Szabó több mint négyszeresére nagyítja Courbet festményét. A
lényegi hasonlóság természetesen olyannyira megmaradt, hogy messziről
felismerni Szabó képében az „eredetit”, illetve azt, hogy Courbet-átiratról van
szó. A női torzó – merthogy Szabónál torzóvá válik a nőalak – egy „valódibb”
eredet felé mutat, mert Szabó feltárja, megmutatja a belső női nemi szerveket. Az
allegorikus realista Courbet ezzel a képével voltaképp hódolt a nőiségnek – ahogy
azt a 19. században képzelték. Szabó Beáta azonban mélyebbre vezet (szó szerint
is), mi pedig az átírások folytán elgondolkodunk, hogy erre miért volt szükség.
A művész minden esetre lerombolta a nőiség (kártékony, a nőkre,
egzisztenciájukra veszélyes) mítoszát, miközben kíméletlenül megmutatja, hogy
itt – ha már nemzésről van szó – a petefészkek és az anyaméh előrébbvaló, vagy:
az az, ami inkább van, mint a felkínálkozni látszó, kívánatos, fehér lepleken
szendergő női test.
Azért kezdtem
ezzel a fontos kritikai mozzanattal, hogy megvilágítsam Szabó Beáta tudatos és
reflekív festői énjét. Szemben azzal, amit egy felszínes közelítésben a nagyon
erős festőiség, a pasztózus felületek, a gyúrható agyagként kezelt festék,
domború felületek sugallnak. Hogy már az elején tisztázzuk: a festői érzékiség
és testies tobzódás racionális megfontolással társul és működik együtt. Ezt
támasztják alá a címek és a művészi statement: A Courbet-átértelmezés címe Viszony az eredethez II. (2018). Nincs
kimondva a modellként választott képhez való kapcsolat, de a motívum és a
címbeli utalás rávilágít arra, hogy Szabó Beáta pont azt vizsgálja, milyen is
viszonya Courbet A világ eredete című
képéhez, illetve az „eredethez”, de leginkább az eredet efféle elképzeléséhez.
(Mi az eredet, és pontosan minek is az eredete?) A Vázlat a viszonyhoz I-III. és a Térbeli
terv a viszonyhoz I. című alkotásoknak csak a címe terv és vázlat, merthogy
teljesen kész művek. A harmadik „vázlatnál” viszont vulva helyett meredő férfi nemiszervet
festett a művész, feltéve így a kérdést, vajon ez lehet-e inkább az eredet? A
háttérben feltáruló hasban / festékben azonban itt nem adódik direkt válasz.
Vagy, ahogy Orlan állította 1989-ben: ez A
háború eredete volna?[2]
A belső
szerveket mutató festményén tekeregnek, vonaglanak a zsigerek (1277, 2017). Hogy csupán anatómiai
érdeklődés vezérelné a művészt, arra rácáfol a mellette levő kép: a
mészárszéket idéző diptichon. A dekapitált női alak végtelenül egyszerű
körvonala, stilizált póza (Nőstény I-II.)
felzaklat, felkavar, mivel a felnyitott mellkasából előtüremkednek szervei,
hasában a születésre (hiába) váró magzat – mészárlást idéznek a megfestett
húsok inkább, mint anatómiai metszet-rajzot. Önarcképét, a Szervportrét szervekből állította össze a művész, mint Giuseppe
Arcimboldo, aki a 16. században könyvekből, állatokból vagy zöldségekből
komponálta arcképeit. Csontváry Tivadar néz ilyen figyelmesen, kíváncsian,
feladatra koncentráló megszállott érdeklődéssel és Egon Schiele ilyen
meggyötört.
Amikor
analógiákat kerestem, minden ami eszembe jutott, akár a klasszikus
művészettörténet vérvonalán (többnyire a stílust tartva szem előtt), akár a
feminista művészetben (inkább ikonográfiai szempontból) gyenge analógiának
bizonyult Szabó Beáta bátor, expresszív, naturalista pasztózus festészetéhez. Absztraktnak,
stilizáltnak és szépelgőnek.[3]
Csupán Katarzina Kozyra és Hannah Wilke beteg-fotói kegyetlenek annyira, mint
Szabó művei. Akarva-akaratlan merül fel a kérdés: Van itt összefüggés?
Ami felkavaró,
az a hús és festék, hús és vér virtuális homogenizálása. Nem testetlenítése,
szellemképpé idealizálása, épp ellenkezőleg: a festék hússá lényegítése – egy
másfajta húsfestés: nem testtel és fénnyel, mint Hajas Tibor alkotásain[4],
hanem olajfestékkel. Amit Szabó az ábrázolással feltár: a hús és festék
expresszív esztétikája. Megsebzett testek, felnagyított nemiszervek, belemerülés
festékbe- húsba: Ez az ami elemi erővel csap arcul. A hús sebe, fájdalma átüt. Az
ember megsebesítése nem más, mint megalázása, ebből fakad szenvedése. Erről
nehéz többet mondani. Úgy látszik: amiről nem lehet beszélni, arról festeni
kell.
A
Létbevetettség fájdalma – a női létbe vetettségé fogalmazódik meg tehát Szabó
Beáta kiállításán. Hol kezdődik a hús és hol a lélek? Hol válnak el? Kérdezi
képeivel és szavaival[5]
is. Válasza pedig az, hogy nem válnak el: a testben van a lélek és a lélekben a
test – a test a lélek által él és a lélek a testben nyilvánul meg. „’A
szellemek istene, akik minden húst éltetnek’ [Szám 16:22][6]
... kozmikus dualizmusa nem tévesztendő össze az antropológiai dualizmussal,
amely szerint az ember két egymást kiegészítő lényeg gyanánt hordozza magában
szellem és hús világát” – figyelmeztet a Biblikus Teológiai Szótár. [7]
Érdemes
alaposan szemügyre venni még a művek színvilágát, pontosabban a festészeti
megoldásokat, és azt, hogy a két- és háromdimenziós megoldások hogyan viszonyulnak
egymáshoz – milyen feladat, érdekesség és játékosság jelenik meg abban, ahogy
kevésnek bizonyul a festmény síkja és kevésnek a plasztika színnélkülisége –
egymásba áramlik virtuálisan kép és plasztika.
Végül: mielőtt
elmerülnénk a szenvedés óceánjában, figyeljünk arra, hogy egy groteszk, szinte pajkos
hang is szól e művekből. Miközben a művek erősen megragadnak, a testrészek precíz
felnagyítása, vagy néhol az anatómiai pontosság iránti közömbösség révén egy
kis távolságot nyerünk, és e térben szabadon lélegezhetünk és nevethetünk.
[1] A kiállítás címében foglalt
szójáték-összetétel azt ígéri, hogy az életet hordozó test vizsgálatáról esik
majd szó.
[2] Orlan L'origine de la guerre című fotóján egy meredő péniszű férfi
szerepel. Képe a Courbet-festménnyel méretben, kompozícióban és szinte minden részletében megegyezik.
[3] A jelzők csak Szabó Beáta műveinek
elementáris hatásához képest (amit motívumainak és stílusának összekapcsolása eredményez) érvényesek, nem
értékítéletek: Rembrandt Mészárszéke
tárgyilagos, Chaïm Soutiné
dekoratív. Francis Bacon szenveleg, Dubuffet redukál, a CoBrA alkotóinál (Karel
Appel, Asger Jorn) hiányzik a mélység. Vastag, domborműszerű festést sokan
használnak (kortársaink közül pl. Baranyai Levente, Baksai József), de másféle
célból. Vadságban Kis Róka Csaba, Győrffy László, Szenteleki Gábor kihívása
jelentős, viszont kísérteties vagy racionális elem bevonásával borzongatnak,
Szabó elementáris közvetlensége nélkül. Nők, akik akár feminista programot is
felvállalva ábrázoltak női nemi szerveket vagy női testet, alkotásai
stilizáltak, szimbolikusak, vagy átesztétizáltak. Georgia O’Keeffe szimbolikus,
Judy Chicago stilizált, Lynda Benglys, Alina Szapocznikow absztrahált, Drozdik
Orshi Medikai Vénusza és Louise
Bourgeois szobrai klasszikusan szépek, akárcsak Chilf Mária akvarellel festett,
szublimált belső szervei. A fotónál, filmnél (videónál) és a performansznál,
vélhetően, semmi nem közvetlenebb vagy realistább (az elméleteket mellőzve,
hétköznapi gyakorlatokra építve). Shigeko Kubota és Carolee Schneemann (1939)
performanszaiban a koncepció megvalósítása talán felkavaróbb (és a tudat, hogy
nők ilyet merészeltek), mint a látvány. Valie Export, akinek performansza (Genital Panic) direkt a nemi szerv
megmutatásán alapult, sem olyan kíméletlen (ill. másképp). Hermann Nitsch
Orgia-misztérium-színházát, amely ugyan felkavaróbb – valóban vér folyt, etikai
fenntartásaim miatt nem gondolom komoly analógiának.
[4] Az 1970-es években Hajas
egyszemélyes performanszait Vető János fényképezte.
[5] Szabó Beáta: Életműszerészet. http://www.ligetgaleria.c3.hu. Letöltés 2018. szeptember 12.
[6] A Mózes IV. Könyve 16:22 a Károli
Biblia fordításában: „Isten, minden test lelkének Istene!”.
[7] Biblikus
teológiai szótár szerk.: Xavier Léon-Dufour et al., Budapest, Szent István
Társulat, 1986, 526.
............................................................................................................................................................
INVASIVE
Hungarian National Museum, Semmelweis Museum of History of Medicine, Budapest, Hungary
Program of Budapest Art Week
Curator: Réka Dankó art manager
17. 04. 2018 - 31. 07. 2018
17. 04. 2018 - 31. 07. 2018
Invasive: medical procedures involving the introduction of objects into the body via incision or puncturing. My experimental exhibition entitled Invasive was an attempt at invading the museum's permanent exhibition and making contact with historical medical artifacts.
As an accompanying event, I painted my new pieces (Relation to the Origin No. 01-02) in the museum space during the Budapest Art Week (17. 04. -22. 04. 2018).
Relation to the Origin No. 01, oil on canvas, 100 x 120 cm, 2018
Obedient, oil on canvas, 151.5 x 70.5 cm, 2018;
Gynecological examination table, 19th century
Crowd, oil on canvas, 70 x 50 cm, 2018;
Wax organs by Felice Fontana, 18th century
Wax organs by Felice Fontana, 18th century
Screening, oil on foil, 36.5 x 26 cm, 2018; X-ray machine, 20th century
Wellness ON, oil on canvas, 40 x 40 cm, 2018;
Balneological showcase, 19-20th century
Timeless, oil on canvas, 80 x 100 cm, 2018;
Obstetric showcase, 19th century
Weightlessness, oil on canvas, 110.5 x 60.5 cm, 2018;
Balance chair, 19th century
Attention, oil, canvas, 24 x 30 cm, 2018,
Ophthalmic collection, 19th century
Photo: Lili Sziráki
Opening remarks by Ildikó Horányi art historian, senior museologist:
Translation: Zsuzsanna Bodóné Hofecker
//
Horányi Ildikó művészettörténész, főmuzeológus megnyitó beszéde:
Dear Visitors,
Researching and exploring the human body has
always been a fundamental mission of medicine and it still is today. But it
only got priority and transcended mere internal medicinal and surgical
diagnostics in the era of humanism when it started to aspire to grasp the
normal and define ideal values on the basis of the divergent specific metrics,
placing the man in the center of the universe as a superior and divine creature
with that act. The man, treated as a unity of body, soul and intellect, was
exalted, being created in the image of the Supreme Creator and also carrying
the capacity to create. The entities of life and death cannot be understood one
without the other independently thus the science of medicine is confronted with
the fundamental ontological questions of existence hence it transfigures into
an ancillary discipline to philosophy. No wonder that this period made fine art
a partner of descriptive anatomy and their relationship was deeper than that
one could see it as mere interest for illustration. In the anachronistic
X-ray-like images of the living human body and the representations of cadavers
loaded with memento mori iconography
the artists were searching for the answers to the same questions as the
anatomists. The several-century-long cooperation of art and medicine is not
just a thing of the past – even today artists are displaying genuine interest
for ideas related to the body, to corporeality, and to the matter decomposing
into particles and reorganizing into shapes and forms again. Some artists
create personal mythologies as did László Győrffy in our previous exhibition;
others follow a more universal approach paired with a peculiar attitude like
Beáta Szabó.
Beáta is an intellectual artist who, in a
public autopsy of herself, lays her inner torments before us, which, like Saint
Bartholomew’s flayed skin, are wounds torn into the flesh of the cosmos. Her
extremely impulsive and expressive creating process brings an extravaganza of
colors and factures under control to form shapes and to herd them together into
a single organic unit. The intricate web of relations between visual components
is in constant cyclic restructuring tamed into a compositional integrity under
the yoke of the creator’s will. The violation of the body’s integrity induces
overcharged tension where the part is embedded in the whole and the whole is embedded
in the part in an impersonal and faceless manner, together outlining the
intended conceptual structure. The works don’t tolerate limits; they break out
of the plane and not only by the turbulent painting method and the playfulness
of the facture but also by adapting the material substratum of the canvas to
the purpose in a way that it transforms into a body itself. This exhibition
even goes beyond traditional installation, adjusting the placement of the
paintings to the permanent show to create exciting spatial constellations. They
became part of the exhibit, complement the objects in space and with new ideas,
respond to them while some others claim to be works in their own right. These
are the artistic tools that serve and express Szabó’s system of thoughts
originating from the creative force of the body striving to break free from
itself and the swirling dynamism inside searching its way out. Just as the
mother protectively embraces the child just ripped out of her weakened,
tortured, almost dead or dead body after giving birth, so does our shell harbor
everything what is human, fallible, and what transcends our existence in the
circle of life. Despite the constant battle fought between the obedient and
vulnerable body conceived in the original sin, the burden or lightness of our
physical existence, and the nobility of the soul, they all stand in balance. By
the imprint of the transilluminated living body, the Danse Macabre of modern science, one can directly encounter their
own posthumous figure in their life. The shadow of the living flesh represents
the stage when existence will be shedding off of non-existence. Under the flesh
that dissolves in the light and appears in an elemental contrast against the
frame, the Omnilucent X-ray is searching and fumbling for an essence and the
contours of the skeleton promise to offer more than just the tangible material
nature of the bones. The presence seizable in its corporeality consubstantial with
the timelessness rising from the circle of life is searching for its own
meaning – perhaps the embodied Word. Everyone should seek the answer within
themselves! So becomes the penetration of the body or the invasive intervention
a dissection or rather an artistic vivisection of these existential questions.
I hereby declare the exhibition Invasive by
Beáta Szabó officially open.
Translation: Zsuzsanna Bodóné Hofecker
//
Horányi Ildikó művészettörténész, főmuzeológus megnyitó beszéde:
Tisztelt Megjelentek!
Az emberi test működésének megismerése, feltérképezése
mindig is az orvostudomány legelemibb feladatai közé tartozott, és tartozik ma
is. Azonban a belgyógyászati, sebészeti diagnosztikán, kezeléseken túl az
általános megragadása és a specifikus eltérések ideálértékének megrajzolása a
humanista műveltség korában nyerte el prioritását, s az embert, mint a
legtökéletesebb isteni teremtményt állította a világ központjába. A test,
lélek, szellem egységében kezelt ember a világmindenség kozmikus rendjében a
legfőbb teremtő képmásaként magasztosul fel, mindazonáltal magában hordozza a
teremtés képességét is. Az élet és a halál entitásai önmagukban és egymás
nélkül értelmezhetetlenek, az orvostudomány a lét ontológiai alapkérdéseinek
feszegetésével a filozófia segédtudományává nemesül. Nem véletlen, hogy a
képzőművészet ebben az időszakban szegődött a leíró anatómia partnerévé, s ez a
viszony több volt, mintsem csupán illusztrátori feladatkörként értelmezhetnénk
azt. Az élő emberi test anakronisztikus röntgenképei, a memento mori
ikonográfiájával felszerelkező holttestek ábrái ugyanazokra a súlyos kérdésekre
keresték a választ, mint az anatómusok. A művészet és az orvostudomány több évszázados
együttműködése nem csupán a múlt evidenciája – napjainkban is számos művész
fordul elemi kíváncsisággal a testben, a testiségben, a részecskékre bomló,
mégis újra és újra formává rendeződő anyagban megfogható gondolatiság irányába.
Hol épp egy individuális mitológia megalkotásával, miként legutóbbi
kiállításunk művésze Győrffy László, hol egyetemlegesebb, sajátos meglátási
módot követve, mint Szabó Beáta.
Beáta intellektuális művész, aki önnön belső tépelődéseit,
mint tenmaga boncolatát teríti ki elénk a vászonra, ami mint Szent Bertalan lenyúzott
bőre, húsának tépett darabjai sebek a mindenség testén. A rendkívül impulzív,
expresszív képalkotási mód a színek és a faktúrák végtelen kavalkádját rendezi formákká,
egységes struktúrává, az egymással szövevényes viszonyban lévő képi elemek
állandó újjáépülésben, ciklikus körforgásban, a teremtő akarat igájában szelídülnek
kompozicionális egységgé. A test integritásába való beavatkozás feszülő indulatokkal
terhes, a rész és az egész, az egész és a rész egymásba ágyazódása – a maga
személytelen, arctalan torzó mivoltában – rajzolják ki a művek gondolati
struktúráját. Nem tűrnek kereteket, kitörnek a síkból, nem csupán a festékréteg
erőteljes megmozgatása, fakturális játéka miatt – a vászon mint hordozó is idomulhat
tárgyához, önmaga is testté válhat. Jelen kiállítás pedig még arra is
lehetőséget biztosít, hogy a hagyományos elhelyezési formákon túl a képek a
műtárgyakhoz igazodva a térben is izgalmas formációkat öltsenek. Részévé
váljanak a kiállítási daraboknak, kiegészítsék azokat térben és
gondolatiságban, reflektáljanak rájuk, avagy önmagukban is műtárgyakká formálódjanak.
Mindezen művészi eszközök szolgálják, illetve jelenítik meg azt a
gondolatvilágot, amely az önmagából kitörni vágyó test, a benne kavargó
dinamizmus teremtő útkeresésében gyökeredzik. Miként az anya testéből kiszakadó
gyermeket óvón körülöleli a szülésben elgyöngült, megkínzott, már-már vagy
valóban halott test, úgy ad otthont az élet körforgásában porhüvelyünk mindennek,
ami emberi, ami esendő, s ami felülemelkedik ezen. Az eredendő bűnben fogant
test engedelmes kiszolgáltatottsága, a fizikai lét súlya vagy súlytalansága, s
a szellem nemessége állandó harcban, mégis egyensúlyban állnak egymással. Az eleven
test átvilágított lenyomata a tudomány modern haláltánca: az élő ember saját
posztumusz alakjával immár konkrétan is szembe találkozik. A hús élő szövetének
árnyéka a nemlét létről lefoszló állomása. A fényben oldódó, a váztól mégis
elemi erővel elkülönülő hús alatt a mindenséget átvilágító röntgensugár valahol
a lényeget keresi, kutatja, a csontok felsejlő sziluettje mindenesetre többet
ígér azok tapintható, materiális lényegénél. A testiségben megmarkolható jelen,
az élet körforgásából kibomló időtlenség önmaga értelmét kutatja – talán a
megtestesülő Igét. A választ mindenki önmagában keresse! A testbe való
behatolás, invazív beavatkozás ezáltal válik a művész kezében a lét kérdéseinek
boncolatává, művészi viviszekciójává.
Szabó Beáta Invazív című kiállítását ezennel megnyitom…
............................................................................................................................................................
WOUNDS OF LIGHT / THE ANATOMY OF COLOURS
HNM Semmelweis Museum of History of Medicine, Budapest, Hungary
HNM Semmelweis Museum of History of Medicine, Budapest, Hungary
Curator: Réka Dankó art manager
07. 09. - 04. 10. 2017
As an accompanying event, I painted in the courtyard of the museum during the exhibition time. There was a finissage event when I showed the finished painting entitled ’Corpse of Venus’. As a collateral event, the painting took a place in the permanent exhibition of the Museum during the program of the Autumn Festival of Museums.
Photo: Eszter Blahák
As an accompanying event, I painted in the courtyard of the museum during the exhibition time. There was a finissage event when I showed the finished painting entitled ’Corpse of Venus’. As a collateral event, the painting took a place in the permanent exhibition of the Museum during the program of the Autumn Festival of Museums.
Corpse of Venus, oil on canvas, 100 x 150 cm, 2017; Anatomical Venus from Felice Fontana's Italian workshop, 18th century
Photo: Eszter Blahák
Opening remarks by Mesi Mucsi curator, art writer (ArtMagazin):
I
wonder how many of you might have seen Restoration,
a movie set in the 17th century, and that scene in this movie in which Robert
Merivel, a talented young medic played by Robert Downey Jr., and his fellows
were observing the chest of a seriously ill man sitting on a chair in front of
them. Due to an infection after an accident, this man’s flesh sloughed off
on a patch, slightly to the right of his left nipple, where his ribs were also
missing providing free insight for the gleaming eyes of Merivel and his company
onto the patient’s beating heart in the ribcage.
Their staring was soon followed by acts. Amongst those present, only Merivel
dared to touch the organ throbbing in the living body.
This
is the peak moment of the story – it was by this act
that the main character of Merivel managed to gain the recognition of King
Charles II prompting the monarch to invite him to his court in London. However,
we will consider it important for other reasons; namely, because we can observe
a sort of the genuine curiosity in this episode.
Szabó’s
paintings showing internal organs, lungs, hearts, and dissected bodies could
just as well be exhibited in a neutral environment destined for displaying
contemporary artworks. In that case, our first thoughts might turn to the
discipline of anatomy which is the cornerstone of art studies and the
well-known book of Artistic Anatomy
by Jenő Barcsay; then we could ponder over the complicated relationship of the
exhibited paintings with them. We could think about the fact that this revered “Anatomy
Bible” of Barcsay interprets the human
body quite differently from medical handbooks when it analyzes the connections
of the joints with the help of geometric shapes to find structures beyond
appearance.[1]
Going forward on this way, we could compare Beáta Szabó’s works to the
medical and artistic anatomy representations to see how much and for what
purpose she deviated from them. By examining her pictorial solutions, we would
soon arrive at the apt parallel of expressionism, the movement that represented
reality in an emotional way projecting the subjective truth onto the world of
objects. We could also refer to Emil Nolde’s idea about the
colors being living creatures, the kinds that are able to influence and express
human emotions. The multiple layers and the contours would instantly remind us
of the oeuvre of Edward Munch, and at this point, we would shortly learn that
the bodies explored, the lung, the heart on the images were painted with no
intermediate utensils but by Beáta Szabó’s pure hands,
applying thick batches of paint onto the canvas. We could even imagine the
moment her fingers were touching the heart we can see now.
But
we are in the Semmelweis Medical History Museum, where all these things will
come only after that we have wondered what the nature of this genuine curiosity
is that we see highlighted by this special place and which has apparently also
impregnated the mind of the creator of these works. Since it is missing from
the official biography, only few people know that prior to her artistic
studies, Beáta Szabó had been a medical student for some time; hence she shows
a two-fold interest in anatomy. This double motivation of hers is further
complemented by a general curiosity aiming to fathom what happens to our body
and its contents after the death. Far from being the product of our modern
times, this kind of fascination with the death of the body transcends
historical ages. The anatomy theaters that opened in many cities with medical
faculties starting from the 16th century constitute a great proof of this
original human interest. Beside those pursuing a medical career, the several-day-long
performances of these theaters “would also be attended by the
intellectual elite of the city as well as by the commoners of the area.”[2] The autopsy of the
normally male or, in rare cases, female body spread on the dissection table was
accompanied not only by the doctor’s educational
lecture but also by instrumental music. “For the admission
fee, the audience could gain insight into the hidden secrets of nature.”[3] This kind of
artistic-medical performance thrived until the middle of the 18th century when
medical anatomy “parched into an arid science
leaving the moral lessons to the arts.”[4]
The
scene of Merivel was set in a similar environment, and we are also in a
situation that somehow resembles these anatomy theaters. We evoked the hand gesture
touching the heart twice – firstly recalling a scene in a
fictional movie, secondly by making an imaginary visit to Beáta Szabó’s
studio. Both acts stemmed from the same kind of genuine curiosity but have
different meanings. While Robert Merivel’s move can be
interpreted as a metaphor of scientific progress, standing amidst Beáta Szabó’s
work, we can recognize another attitude which is specific to her, mixing
medical knowledge and physiological interest to creative motivations.
Emese MUCSI
[1] See Rieder Gábor: Bonctan az Andrássy úton
In: Artmagazin 2012/5 p. 60–63
[Retrieved: 5 Sept 2017] http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/bonctan_az_andrassy_uton.1753.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3
[2] See A. Kovács Ágnes: Az élet a tehetségben
van, minden más a halálé lesz In: Artmagazin
2012/1 p. 56-59 [Retrieved: 5 Sept 2017] http://artmagazin.hu/klasszikus/az_elet_a_tehetsegben_van_minden_mas_a_halale_lesz.1496.html
[3] See Ibid. p. 59
[4] See Ibid.
Translation: Zsuzsanna Bodóné Hofecker
//
Mucsi Emese kurátor, művészeti író (Artmagazin) megnyitó beszéde:
Talán többen vannak itt, akik látták a 17. századi
környezetben játszódó Változások kora című filmet és benne azt a
jelenetet, amikor a Robert Downey Jr. által játszott fiatal, tehetséges
orvostanhallgató, Robert Merivel társaival együtt egy széken ülő, nagybeteg
férfi sérült mellkasát nézi. A férfi bal mellbimbójától kicsivel jobbra egy
baleset utáni fertőzés következtében lebomlott a hús, alatta lévő bordái
hiányoztak, így feltárulhatott az a látvány, amire Merivelék csillogó szemmel
meredtek: a beteg bordakosarában lüktető szíve. A bámulást tettek követték. A
jelenlévők közül egyedül Merivel vállalkozott arra, hogy meg is érintse az
elevenül pulzáló szervet.
A jelenet a film csúcspontja, mivel a főszereplő ezzel a
tett-tel vívja ki az uralkodó, II. Károly elismerését, aki meg is hívja őt a
londoni udvarba – számunkra azonban itt és most, Szabó Beáta művei között nem
ezért fontos, hanem az epizódban megmutatkozó elemi kíváncsiság miatt. Szabó
belső szerveket, tüdőket, szíveket, felbontott testeket ábrázoló festményei egy
kortárs művészeti alkotások prezentálására hivatott neutrális kiállítótérben is
megjelenhetnének. Ott valószínűleg rögtön a művészeti képzés egyik alappillérét
jelentő anatómia tantárgy, a Barcsay Jenő-féle Művészeti anatómia könyv
és a kiállított festmények mindezekhez fűződő viszonya felé terelődnének
elsőként a gondolataink. Végiggondolnánk, hogy az orvosi bonctan szakkönyvektől
valójában meglehetősen távol álló „Barcsay-Bibliában” a mester hogyan értelmezi
az emberi testet, amikor geometrikus idomok segítségével elemzi a csontok
kapcsolódási pontjait, kutatva a látvány mélyén a struktúrát.[1]
Ezen a vonalon azt vizsgálnánk tovább, hogy Szabó Beáta munkái milyen mértékben
és milyen céllal térnek el a bonctani, illetve a művészeti anatómiai rajzok
realista ábrázolásmódjától. A festészeti megoldásokat elemezve rövid úton
eljutnánk a belső, pszichikai formákat ábrázoló, a szubjektív valóságot, az
érzelmeket a tárgyi világra vetítő expresszionizmushoz mint párhuzamhoz. Be is
idéznénk talán azt az Emil Noldetól származó gondolatot, miszerint a szín egy
élőlény, méghozzá olyan, amely befolyásolhatja és kifejezheti az ember
érzelmeit. A festékrétegek sokaságáról és a vonalkezelésről először minden
bizonnyal Edward Munch jutna eszünkbe, itt pedig rögtön kiderülne az is, hogy a
feltárt testeket, egy tüdőt, egy szívet plasztikussá tévő látványt Szabó Beáta
nem ecsettel, hanem a festék kézzel történő vastag felhordásával éri el.
Elképzelnénk, ahogy a kezével az ábrázolt szívet érinti.
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban azonban mindez csak
azután jön, hogy végiggondoltuk, hogy mi az az elemi kíváncsiság, amelyre a
hely szelleme ráirányítja a figyelmünket, és amely minden bizonnyal e művek
alkotóját is áthatotta. A hivatalos életrajzban sem olvasható, ezért talán csak
kevesen tudják, hogy Szabó Beáta művészeti tanulmányait megelőzően egy ideig
orvostanhallgató volt, az anatómia iránti érdeklődése tehát kétirányú, ez a
dupla motiváció pedig kiegészül azzal az általános kíváncsisággal, amely azt
igyekszik kifürkészni, hogy mi történik a testünkkel és annak minden
tartalmával a halál után. Ez a kíváncsiság nem kortárs, hanem korokon átívelő.
Ugyanennek az érzésnek voltak ékes bizonyítékai a 16. századtól megnyíló
anatómiai színházak, amelyek az orvosi karral rendelkező egyetemi városokban
létesültek. Az anatómiai teátrumok több napos előadásain „az orvosi pályára
készülők mellett a városi intelligencia képviselői és a környék laikusai is
részt vehettek.”[2] A
terem közepén elhelyezkedő boncasztalon fekvő – általában férfi, ritkább
esetben női – holttest feltárását az orvos ismeretterjesztő előadása mellett
aláfestő zene is kísérte. „A belépődíj ellenében a nézők bepillantást
nyerhettek a természet rejtett titkaiba.”[3]
Ez a művészeti-orvostani előadásforma egészen a 18. század közepéig virágzott,
ezt követően „szikár tudománnyá szikkadt és az erkölcsi tanulságokat átengedte
a művészeteknek.”[4]
Merivel is egy ehhez hasonló környezetben mutatkozott meg az
említett jelenetben, és most mi is egyfajta anatómiai színházi helyzetben
vagyunk. A szívet megtapintó kéz mozdulatát kétszer is magunk elé idéztük – egy
fiktív filmbeli szituációban, és képzeletben, Szabó Beáta műtermében járva. A
két mozdulat ugyanazt az említett elemi kíváncsiságból eredő motivációt
mutatja, azonban nem teljesen ugyanazt jelenti: míg Robert Merivell esetében a
tudományos haladás metaforájaként értelmezhető, addig itt, Szabó Beáta munkái
között egyfajta rá jellemző orvosi képzettséggel és érdeklődéssel keveredő
alkotói attitűd képeként tűnik fel előttünk.
Mucsi Emese
[1] l. Rieder Gábor: Bonctan az Andrássy úton
In: Artmagazin 2012/5. 60-63. o. [Utolsó elérés: 2017. szept. 5.] http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/bonctan_az_andrassy_uton.1753.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3
[2] l. A. Kovács Ágnes: Az élet a tehetségben
van, minden más a halálé lesz In: Artmagazin 2012/1. 56-59. o. [Utolsó elérés: 2017. szept. 5.] http://artmagazin.hu/klasszikus/az_elet_a_tehetsegben_van_minden_mas_a_halale_lesz.1496.html
[3] l. Uo. 59. o.
[4] l. Uo.
I MISS YOU FOREVER AND EVER NORWAY XOXO
group exhibition, Blip Blip Blip Art Gallery, East Street Arts Patrick Studios, Leeds, England, GB
Circle; video, epoxy putty, notebook size, 2016
https://www.youtube.com/watch?v=xYQdDPrnx9U
https://vimeo.com/192318585
I MISS YOU FOREVER AND EVER NORWAY XOXO
group exhibition, Blip Blip Blip Art Gallery, East Street Arts Patrick Studios, Leeds, England, GB
Circle; video, epoxy putty, notebook size, 2016
https://www.youtube.com/watch?v=xYQdDPrnx9U
https://vimeo.com/192318585
Photo: Helena Kate Whittingham
...............................................................................................................................................................................................................................................
EMPTY YOUR POCKETS!
group exhibition, Pocket Gallery, Reykjavik, Iceland
Curated by Valgerður Ýr Magnúsdóttir in collaboration with Ieva Grigelionyte
Pocket universe; T-shirt (made in Turkey), traditional notebook with my notes, pencil, key, coins, adhesive plaster and a wire hanger made by me, 70 x 50 x 5 cm, 2015
Photo: Valgerður Ýr Magnúsdóttir
group exhibition, Pocket Gallery, Reykjavik, Iceland
Curated by Valgerður Ýr Magnúsdóttir in collaboration with Ieva Grigelionyte
Curated by Valgerður Ýr Magnúsdóttir in collaboration with Ieva Grigelionyte
Pocket universe; T-shirt (made in Turkey), traditional notebook with my notes, pencil, key, coins, adhesive plaster and a wire hanger made by me, 70 x 50 x 5 cm, 2015
Photo: Valgerður Ýr Magnúsdóttir
...............................................................................................................................................................................................................................................
SOFRA
Workshop of the Painting Department, Faculty of Fine Arts, Anadolu University, Eskişehir, Turkey, 2015
Sofra / Turkish table, painted and sticked installation on canvas (newspaper, cards, textiles, napkin, papers for cakes coffee beans, acryl paints, oil pastels), 151 x 113 cm, 2015
Sofra / Turkish table, painted and sticked installation on canvas (newspaper, cards, textiles, napkin, papers for cakes coffee beans, acryl paints, oil pastels), 151 x 113 cm, 2015
Photo: Leyla Varlık Şentürk
...........................................................................................................................................................................................................................................................................................................
AFTER NATURE
Show of EEA (European Exchange Academy)
Program of 2015-Norway / After Nature
Nordic Artists’ Centre Dale, Dale I Sunnfjord, Norway, 2015
Observer, video installation (the materials of the installation: an axe, wood, stone, metal, leather, titles, tapes, wire, threads from a pink wig, flour, motherdough, paper, chalk, acrylic paints, epoxy putty), 75 x 200 x 55 cm, 2015
https://www.youtube.com/watch?v=SSTXlzhpAjc
https://vimeo.com/168647414
https://www.youtube.com/watch?v=SSTXlzhpAjc
https://vimeo.com/168647414
