SHOWS

THE BELLY BANQUET

MÁL/TÍÐ x Listasafn Reykjavíkur Reykjavík Art Museum, Reykjavík, Iceland

We organized a community event related to the belly on the creative platform of the MÁL/TÍÐ Institute. During the event, we created sculptures of female bellies. I made negative molds of the navel and belly of several women. Then poured the positives with different foods like chocolate, coconut oil and gelatin. We consumed these body-food sculptures as part of a banquet. For example, a belly made of coconut oil was spread on bread, garnished with jam. 

So in this way, belly became food and that food went into the belly, literally. With this pseudo-cannibalistic banquet ritual, we played sensually at the transmutation intersection of food and body.

 

//

A MÁL/TÍÐ Institute kreatív platformján egy a női hashoz kapcsolódó közösségi eseményt valósítottunk meg. Az esemény során női has szobrokat hoztunk létre. Szilikon negatívot vettem több nő hastájáról. Majd különböző ételekből, mint csokoládé, zsír és zselatin együtt megöntöttük a pozitívokat. Ezeket a test-étel szobrokat azután egy bankett keretén belül elfogyasztottuk. A kókuszzsírból készült hasat például kenyérre kentük lekvárral körítve.

A test szó szerint étellé vált és az étel testté. Ezzel a pszeudo-kannibalisztikus bankett rituáléval az étel és a test transzmutációs határterületén érzékien játszottunk.

 

Photo, video: Paulina Mąka

KENYÉRBÉL /TRUST YOUR GUT!

Liget Gallery, Budapest, Hungary

http://www.ligetgaleria.c3.hu/489.html

                                                                Photo: Tibor Várnagy

It is Dark Inside Bread

Beáta Szabó: Kenyérbél /Trust Your Gut!

 

I once talked to Gábor Gerhes about his magnum opus, the Atlas. Designed as a three hundred and sixty page, photo-based image encyclopedia, Gerhes discusses black through an entire chapter, including the little-discussed idea that basically everything inside our bodies, under our skin and flesh is dark because it’s dark inside. In a sort of teaser exhibition to his Atlas at the Fészek Artists’ Club last year, “The darkness inside the body” was written on the wall.

 

We rarely think of the darkness within the human body because the viscera are only visible when the unity breaks, the skin-flesh ruptures, and light enters the intestines, glands, vital organs along the tip of a foreign object. Other times, when we’re together, we don’t see what is going on inside. We just feel the processes going on in order: our hearts are beating, lungs are rising, esophagus is transporting, stomachs are rumbling, intestines are rolling, maybe something hurts. Despite the advancement of medicine, our bodies are a mystery. We are gripped by a majestic uncertainty when we think about what is happening in the dark under our skin. In the paintings presented at the exhibition of Kenyérbél /Trust your gut! by Beáta Szabó, we perceive this strange darkness at the sight of blackness around various foods that have begun to digest in places.

 

Once again, we are in a kind of anatomical theatrical situation, as we were in the Semmelweis Museum of History of Medicine for Beáta Szabó 's earlier exhibition. Entitled Wounds of Light /The Anatomy of Colours. Those works depicted exposed bodies and human guts in the permanent exhibition of the thematic exhibition space which I also opened. Then as now I considered it important to highlight the biographical antecedent that Beáta Szabó was a medical student for some time before her art studies, so her interest in anatomy is two-way. While at the Wounds of Light/ The Anatomy of Colours exhibition we saw the observable conditions after death, in her latest works seen here, Beáta Szabó examines the functioning and internal processes of the living organism, including digestion.

 

The process of digestion, the breakdown and passage of food through the living organism is internally a well-perceived but invisible process. We saw a visual, and considering the additional smells, a multi-sensory experience of the bodily route of food could be found in a fine art environment not so long ago. In 2008 in Budapest the Ernst Museum showed Wim Delvoye’s famously infamous Cloaca, or rather a version of it. Delvoye made the first version of his kinetic digestive system project in 2000, accompanied by the motto “more than a shit machine”. The structure, which models the process of human nutrition, has a mouth, stomach, horseshoe gut, pancreas, and includes bottles containing various enzymes, and a conveyor belt that transports feces daily with regular feeding. Courtesy of Delvoye, you can see the path of food, the mechanism of action of body fluids, all the way to the final product. If we flip through the photos and videos of the work, our first impression is how sterile the whole thing is. Its sterility is mostly emphasized by how bright it is in the basic white cube space of contemporary museums around the digestive machine. Food passes and decomposes between shiny, transparent glass balloons, metallic-shiny hollow sections. Cloaca presents the process of human nutrition deprived of all its mystery. Beáta Szabó also analyzes this procedure, but with the help of black backgrounds - unlike Delvoye - she shows that we are still inside the body. So while standing in front of her paintings,we are facing a fundamentally invisible sight.

 

At the exhibition of Kenyérbél /Trust Your Gut!, the theme is food and its transcendence through digestion. In the paintings shown here, in addition to the potato paprikash, the potatoes au gratin and the onion soup that have just arrived in the stomach, some of which have already been marred by the acid, we find bread. Bread gained its highest symbolic meaning in Christianity in the Eucharist. Consumption of wine (the blood of Christ) and bread (the body of Christ) symbolizes union with Christ. Digestion and absorption, the process of becoming one can be interpreted as a symbolic and ordinary, profane process in the exhibition. In the performance video for Kenyérbél /Trust Your Gut! accompanying the exhibition, bread as a body metaphor and the correlation between bread crumb and real gut can also be seen. And yes, we may think even less about how it is dark inside bread before we break it.

 

I hereby opön the exhibition.

                                                                                                                             Emese Mucsi 

//

A kenyérben is sötét van

Szabó Beáta: Kenyérbél /Trust Your Gut!

 

Egyszer Gerhes Gáborral beszélgettem készülő magnum opusáról, az Atlasról. A háromszázhatvan oldalasra tervezett, fotóalapú képes enciklopédiában Gerhes egy teljes fejezeten keresztül foglalkozik a fekete színnel, azon belül pedig azzal a kevésszer tárgyalt gondolattal, hogy a testünkön belül, a bőrünk és hússzöveteink alatt alapvetően minden fekete, mert odabent sötét van. „The darkness inside the body” - olvashattuk az Atlas egyik teasereként is értelmezhető kiállításán tavaly a Fészek Művészklubban.

 

Azért is gondolunk ritkán az emberi testen belüli sötétségre, mert a zsigerek csak akkor láthatóak, ha megbomlik az egység, felszakad a bőr-húsburok, és az idegen tárgy hegye mentén a belek, mirigyek, a létfontosságú szervek közé is bejut a fény. Máskor, mikor egyben vagyunk, nem látjuk, mi folyik belül, csak érezzük, hogy rendre zajlanak a folyamatok: ver a szívünk, emelkedik a tüdőnk, továbbít a nyelőcsövünk, zuborog a gyomrunk, hullámzik a belünk, esetleg fáj valamink. Az orvostudomány fejlődése ellenére a testünk még mindig misztérium, fenséges bizonytalanság fog el minket, amikor arra gondolunk, hogy mi történik a bőrünk alatt, a sötétben. Szabó Beáta Kenyérbél /Trust Your gut! című kiállításán bemutatott festményein ezt a furcsa sötétséget érzékeljük a különböző, helyenként emésztésnek indult ételek körüli feketeség láttán.

 

Ismét egyfajta anatómiai színházi helyzetben vagyunk, mint anno a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, Szabó Beáta A fény sebei, a színek anatómiája című korábbi kiállításán, ahol kitárt testeket, emberi belsőségeket ábrázoló munkái kerültek a tematikus kiállítóhely állandó showjába. Azt is én nyitottam meg, és akkor és most is fontosnak tartottam kiemelni azt az életrajzi előzményt, hogy Szabó Beáta művészeti tanulmányait megelőzően egy ideig orvostanhallgató volt, az anatómia iránti érdeklődése tehát kétirányú. Míg A fény sebei, a színek anatómiája kiállításon a halál beállta után megfigyelhető állapotokat láthattunk, Szabó Beáta itt látható legújabb munkáiban az élő szervezet működését, belső folyamatait, azon belül is az emésztést vizsgálja.

 

Az emésztés folyamata, az étel szétbomlása és végighaladása az élő szervezeten egy belülről jól érzékelhető, azonban láthatatlan folyamat. Vizuális - illetve figyelembe véve a járulékos szagokat, multiszenzoriális - tapasztalatot az étel testbeli útvonaláról éppen képzőművészeti környezetben lehetett szerezni, nem is olyan rég, 2008-ban Budapesten, amikor Wim Delvoye híres-hírhedt Cloacáját, illetve annak egyik verzióját lehetett látogatni az Ernst Múzeumban. Delvoye a „több, mint szarógép” mottóval kísért kinetikus emésztőrendszer-projektjének első verzióját 2000-ben készítette el. Az emberi táplálkozás folyamatát modellező szerkezetnek van szája, gyomra, patkóbele, hasnyálmirigye, különböző enzimeket tartalmazó palackok tartoznak hozzá és egy futószalag, ami rendszeres etetés mellett naponta szállítja az ürüléket. Delvoye jóvoltából tehát végig lehet nézni az étel útját, a testnedvek hatásmechanizmusát, egészen a végtermékig. Ha átpörgetjük a műről készült fotókat, videókat, akkor az első benyomásunk az lesz, hogy mennyire steril az egész, a sterilitását pedig leginkább az hangsúlyozza ki, hogy a kortárs múzeumokban alap white cube térben mennyire világos is van az emésztőgép körül. Csillogó, átlátszó üvegballonok, fémes-fényes zártszelvények közt halad, bomlik az étel. A Cloaca minden titokzatosságától megfosztva mutatja be az emberi táplálkozás folyamatát. Szabó Beáta is ezt a procedúrát elemzi, a fekete hátterek segítségével azonban - Delvoye-jal ellentétben - éppen azt érzékelteti, hogy még a testen belül vagyunk, festményei előtt állva tehát egy alapvetően láthatatlan látvánnyal szembesülünk.

 

A Kenyérbél /Trust Your Gut! kiállításon az emésztés révén az étel és annak átlényegülése a téma. Az itt látható festményeken az éppen a gyomorba érkezett, részben már savmarta paprikás krumpli, rakott krumpli, hagymaleves mellett a kenyér is megjelenik. A kenyér - mint tudjuk - a kereszténységben az eucharisztiában nyerte el legmagasabb szimbolikus jelentését. A bor (Krisztus vére) és a kenyér (Krisztus teste) elfogyasztása a Krisztussal való egyesülést jelképezi. Az emésztés és felszívódás, azaz eggyé válás folyamata a kiállításon szimbolikus és hétköznapi, profán procedúraként is értelmezhető. A kenyér mint testmetafora, a kenyérbél és valódi bél megfeleltetése látható a kiállítást kísérő Kenyérbél című performansz-videón is. És igen, arra talán még kevesebbszer gondolunk, hogy mielőtt megszegjük, a kenyérben is sötét van.

 

 

A kiállítást mögnyitom.

 

Mucsi Emese

 

...............................................................................................................








ÉLETMŰSZERÉSZET/ORGAN CONCERT 

Liget Gallery, Budapest, Hungary

www.ligetgaleria.c3.hu/472.html

Photo: Tibor Várnagy

                                                                                                                 

Erzsébet Tatai

ORGAN CONCERT[1] by Beáta Szabó

Liget Gallery, 6 September 2018.

Reinterpreting Courbet’s scandalous painting L’Origine du monde, Beáta Szabó gave voice to her critical thoughts. Instead of enumerating the differences between Szabó’s and Courbet’s paintings, let us content with that that Szabó increased the original size by four times. Nevertheless she kept the substantial similarity, so much so that one can recognize the original in Szabó’s painting even from afar as well as the fact that it is meant to be a paraphrase. This representation of a female torso – since the body becomes a torso in Szabó’s interpretation – points towards an even truer origin uncovering and showing the internal reproductive organs. Allegoric and realist, Courbet’s painting venerated the femininity as imagined in the 19th century. In contrast, Beáta Szabó went deeper (also literally), her way of revisitation making us wonder why she felt the need to do so. By her act, the artist demolished the (noxious and existentially dangerous) myth of femininity while showing, no mercy, that the ovaries and the womb are paramount to procreation or, even more, these are the ones that count at all – contrary to the idolum of the covetable nude sleeping on white linens and asking for it.

The reason I started with highlighting a critical aspect of the works was to shed light on Beáta Szabó’s conscious and reflected self as a painter which is in sharp contrast with what her works would suggest at first glance – their picturesqueness, and the thick layers of paint forming relief textures as if the matter was kneaded like clay. Let me put it straight right away – pictorial sensuality and carnal exuberance are combined and operated with rational deliberation in these works. This is further supported by the titles and the artist’s statement (the Courbet reinterpretation is entitled Relation to the Origin No. 02 – 2018). The nature of this relation is unexpressed but the picture’s motif and the reference in the title clarify that this relation is the exact focus of Beáta Szabó’s examination, wanting to know her connection to Courbet’s L’Origine du monde, to the origin as such, and to the concept of origin (What does origin mean? What comes from this origin?). The Sketch to the relation No. 01-03 and the 3D sketch to the relation are sketches only in their titles – these are complete and finished works of art. In the third sketch an erected penis supersedes the vulva raising the question whether that can rather be the real origin. But no direct answer is offered in the revealed abdominal cavity/mass of paint in the background. Or is that the origin of war as Orlan stated in 1989?[2]

In her paintings of internal organs, the guts are coiling and writhing around (1277, 2017). The assumption that the artist is driven by mere anatomical curiosity is refuted by the picture juxtaposed, a diptych evoking a slaughterhouse. The uncomplicated silhouette and the stylized posture of the decapitated female figure upset and disturb the viewer who sees the bulging organs in the open chest and an embryo waiting for its birth (in vain) – these pieces of painted flesh remind us of a massacre rather than of a sectional view in an anatomy book. Szabó composed her self-portrait, the Organ portrait, of internal organs, just as 16^th-century painter Giuseppe Arcimboldo composed his portraits of books, animals or vegetables. Tivadar Csontváry has a similar regard, full of attention, curiosity, and obsessively focused interest; Egon Schiele looks as tormented.

When looking for parallels focusing on Szabó’s style, all analogies I could come up with both within the history of art and within feminist art specifically (mainly from an iconographic point of view) were weak compared to Beáta Szabó’s brave, expressive, naturalist pasty paintings. They were too abstract, stylized, or genteel.[3] Only Katarzina Kozyra’s and Hannah Wilke’s sick photos are as cruel as Szabó’s works. This inevitably raises the question: Is there a connection?

What is really disturbing here is the virtual merging of flesh and paint, flesh and blood. Never disincarnate, idealized, nor spiritualized, the flesh becomes paint and the paint becomes flesh – it is a new way of painting flesh, not with body and light like Tibor Hajas did[4] but with oil. By means of representation, Szabó explores the expressive aesthetics of flesh and paint. Wounded bodies, magnified genitals, our submergence into paint and flesh – this is what punches us in the face. The gash, the pain(t) of the flesh strikes through. Wounding a person is humiliating them and that is why they really suffer. It is hard to tell more about this. And it seems whereof one cannot speak thereof one must be painting.

The pain of Geworfenheit, being thrown into existence, into female existence is what Beáta Szabó’s exhibition expresses. Where does the flesh end and the soul begin? Where is their demarcation? That is what she is asking in her pictures and also in her words.[5] And her answer is that they are not separated – the soul is in the body and the body is in the soul; the body lives by the soul and the soul is manifested through the body. “The God of the spirits of all flesh’ [Num 16:22] …this cosmic dualism is not to be confused with the anthropological dualism according to which man carries the sphere of spirit and the sphere of flesh within as two complementary substances” – warns us a biblical lexicon.

It is worth examining closely the color schemes of the works, more exactly the painting work in them as well as how two-dimensional and three-dimensional structures relate to each other – the challenge, curiosity and playfulness appearing when the flatness of the painting has to be exceeded and the achromatic sculpture proves insufficient thus the two techniques, picture and sculpture, flow and mix together.

Lastly, before being engulfed by the ocean of suffering we should also note a grotesque, almost mischievous voice that speaks from these works. Although the viewer gets strongly possessed by the works, due to the accurate enlargement of body parts in some works and to the indifference toward anatomical facts in others, one can also distance themselves, catch breath and laugh.

---

[1] The Hungarian title literally translates as “The Science of the Instruments of Life”. There is a pun in this exhibition title that promises an examination of the body as a life-supporting entity.

[2]On Orlan’s photograph entitled L'Origine de la Guerre there is a man with an erected penis. Her picture matches the size, composition and nearly every detail of Courbet’s painting.

[3] The following adjectives are valid only compared to the elemental effect of Beáta Szabó’s works (which is a product of the combination of her themes and her style) and cannot be considered a value judgment: Rembrandt’s Slaughtered Ox is objective; Chaïm Soutin’s is rather decorative. Francis Bacon is affected, Dubuffet is reductive, and there is a lack of depth at the artists of CoBrA (Karel Appel, Asger Jorn). There are many artists who apply thick paint in their pictures (for example the contemporary painters Levente Baranyai and József Baksai). The provoking effect of the works of Csaba Kis Róka, László Győrffy, and Gábor Szenteleki is also remarkable but they give the thrill by including uncanny or rational motifs and do not want to achieve the level of Szabó’s elemental directness. Women, some of them with a feminist agenda, have also represented the female genitalia and body but their works are stylized, symbolic or overaestheticized. Georgia O’Keeffe is symbolist, Judy Chicago stylized, Lynda Benglys and Alina Szapocznikow abstract, Orshi Drozdik’s Medical Venus and Louise Bourgeois’s sculptures are beautiful in the classical sense just as the sublime internal organs in Mária Chilf’s watercolor works. Nothing seems more direct or realist than photography, film (video) or performance art (putting theories aside, based on everyday practice). In the performances of Shigeko Kubota and Carolee Schneemann (1939) the concept (and the fact that it is done by women) proves more disturbing than what one can actually see. Valie Export whose performance (Genital Panic) was directly based on the display of genitalia is less ruthless than Szabó (or ruthless in another way). Although it is true that Hermann Nitsch’s Orgies Mysteries Theater is more disturbing because of the real bloodshed, I do not consider it a serious analogy due to my ethical concerns.

[4] In the 1970’s Hajas’s mono-performances were photographed by János Vető.

[5] Beáta Szabó: Organ Concert. http://www.ligetgaleria.c3.hu. Accessed: 12 September 2018.

Translation: Zsuzsanna Bodóné Hofecker


//

Tatai Erzsébet

Szabó Beáta: ÉLETMŰSZERÉSZET[1]

Liget Galéria 2018. szeptember 6.

Amikor Szabó Beáta újraértelmezi Courbet botrányosnak ítélt A világ eredete című képét, akkor kritikai gondolatainak ad hangot. Szabó és Courbet képe közötti számos különbség felsorakoztatása helyett legyen elég annyi, hogy Szabó több mint négyszeresére nagyítja Courbet festményét. A lényegi hasonlóság természetesen olyannyira megmaradt, hogy messziről felismerni Szabó képében az „eredetit”, illetve azt, hogy Courbet-átiratról van szó. A női torzó – merthogy Szabónál torzóvá válik a nőalak – egy „valódibb” eredet felé mutat, mert Szabó feltárja, megmutatja a belső női nemi szerveket. Az allegorikus realista Courbet ezzel a képével voltaképp hódolt a nőiségnek – ahogy azt a 19. században képzelték. Szabó Beáta azonban mélyebbre vezet (szó szerint is), mi pedig az átírások folytán elgondolkodunk, hogy erre miért volt szükség. A művész minden esetre lerombolta a nőiség (kártékony, a nőkre, egzisztenciájukra veszélyes) mítoszát, miközben kíméletlenül megmutatja, hogy itt – ha már nemzésről van szó – a petefészkek és az anyaméh előrébbvaló, vagy: az az, ami inkább van, mint a felkínálkozni látszó, kívánatos, fehér lepleken szendergő női test.

Azért kezdtem ezzel a fontos kritikai mozzanattal, hogy megvilágítsam Szabó Beáta tudatos és reflekív festői énjét. Szemben azzal, amit egy felszínes közelítésben a nagyon erős festőiség, a pasztózus felületek, a gyúrható agyagként kezelt festék, domború felületek sugallnak. Hogy már az elején tisztázzuk: a festői érzékiség és testies tobzódás racionális megfontolással társul és működik együtt. Ezt támasztják alá a címek és a művészi statement: A Courbet-átértelmezés címe Viszony az eredethez II. (2018). Nincs kimondva a modellként választott képhez való kapcsolat, de a motívum és a címbeli utalás rávilágít arra, hogy Szabó Beáta pont azt vizsgálja, milyen is viszonya Courbet A világ eredete című képéhez, illetve az „eredethez”, de leginkább az eredet efféle elképzeléséhez. (Mi az eredet, és pontosan minek is az eredete?) A Vázlat a viszonyhoz I-III. és a Térbeli terv a viszonyhoz I. című alkotásoknak csak a címe terv és vázlat, merthogy teljesen kész művek. A harmadik „vázlatnál” viszont vulva helyett meredő férfi nemiszervet festett a művész, feltéve így a kérdést, vajon ez lehet-e inkább az eredet? A háttérben feltáruló hasban / festékben azonban itt nem adódik direkt válasz. Vagy, ahogy Orlan állította 1989-ben: ez A háború eredete volna?[2]

A belső szerveket mutató festményén tekeregnek, vonaglanak a zsigerek (1277, 2017). Hogy csupán anatómiai érdeklődés vezérelné a művészt, arra rácáfol a mellette levő kép: a mészárszéket idéző diptichon. A dekapitált női alak végtelenül egyszerű körvonala, stilizált póza (Nőstény I-II.) felzaklat, felkavar, mivel a felnyitott mellkasából előtüremkednek szervei, hasában a születésre (hiába) váró magzat – mészárlást idéznek a megfestett húsok inkább, mint anatómiai metszet-rajzot. Önarcképét, a Szervportrét szervekből állította össze a művész, mint Giuseppe Arcimboldo, aki a 16. században könyvekből, állatokból vagy zöldségekből komponálta arcképeit. Csontváry Tivadar néz ilyen figyelmesen, kíváncsian, feladatra koncentráló megszállott érdeklődéssel és Egon Schiele ilyen meggyötört.

Amikor analógiákat kerestem, minden ami eszembe jutott, akár a klasszikus művészettörténet vérvonalán (többnyire a stílust tartva szem előtt), akár a feminista művészetben (inkább ikonográfiai szempontból) gyenge analógiának bizonyult Szabó Beáta bátor, expresszív, naturalista pasztózus festészetéhez. Absztraktnak, stilizáltnak és szépelgőnek.[3] Csupán Katarzina Kozyra és Hannah Wilke beteg-fotói kegyetlenek annyira, mint Szabó művei. Akarva-akaratlan merül fel a kérdés: Van itt összefüggés?

Ami felkavaró, az a hús és festék, hús és vér virtuális homogenizálása. Nem testetlenítése, szellemképpé idealizálása, épp ellenkezőleg: a festék hússá lényegítése – egy másfajta húsfestés: nem testtel és fénnyel, mint Hajas Tibor alkotásain[4], hanem olajfestékkel. Amit Szabó az ábrázolással feltár: a hús és festék expresszív esztétikája. Megsebzett testek, felnagyított nemiszervek, belemerülés festékbe- húsba: Ez az ami elemi erővel csap arcul. A hús sebe, fájdalma átüt. Az ember megsebesítése nem más, mint megalázása, ebből fakad szenvedése. Erről nehéz többet mondani. Úgy látszik: amiről nem lehet beszélni, arról festeni kell.

A Létbevetettség fájdalma – a női létbe vetettségé fogalmazódik meg tehát Szabó Beáta kiállításán. Hol kezdődik a hús és hol a lélek? Hol válnak el? Kérdezi képeivel és szavaival[5] is. Válasza pedig az, hogy nem válnak el: a testben van a lélek és a lélekben a test – a test a lélek által él és a lélek a testben nyilvánul meg. „’A szellemek istene, akik minden húst éltetnek’ [Szám 16:22][6] ... kozmikus dualizmusa nem tévesztendő össze az antropológiai dualizmussal, amely szerint az ember két egymást kiegészítő lényeg gyanánt hordozza magában szellem és hús világát” – figyelmeztet a Biblikus Teológiai Szótár. [7]

Érdemes alaposan szemügyre venni még a művek színvilágát, pontosabban a festészeti megoldásokat, és azt, hogy a két- és háromdimenziós megoldások hogyan viszonyulnak egymáshoz – milyen feladat, érdekesség és játékosság jelenik meg abban, ahogy kevésnek bizonyul a festmény síkja és kevésnek a plasztika színnélkülisége – egymásba áramlik virtuálisan kép és plasztika.

Végül: mielőtt elmerülnénk a szenvedés óceánjában, figyeljünk arra, hogy egy groteszk, szinte pajkos hang is szól e művekből. Miközben a művek erősen megragadnak, a testrészek precíz felnagyítása, vagy néhol az anatómiai pontosság iránti közömbösség révén egy kis távolságot nyerünk, és e térben szabadon lélegezhetünk és nevethetünk.

---

[1] A kiállítás címében foglalt szójáték-összetétel azt ígéri, hogy az életet hordozó test vizsgálatáról esik majd szó.

[2] Orlan L'origine de la guerre című fotóján egy meredő péniszű férfi szerepel. Képe a Courbet-festménnyel méretben, kompozícióban és szinte minden részletében megegyezik.

[3] A jelzők csak Szabó Beáta műveinek elementáris hatásához képest (amit motívumainak és stílusának összekapcsolása eredményez) érvényesek, nem értékítéletek: Rembrandt Mészárszéke tárgyilagos, Chaïm Soutiné dekoratív. Francis Bacon szenveleg, Dubuffet redukál, a CoBrA alkotóinál (Karel Appel, Asger Jorn) hiányzik a mélység. Vastag, domborműszerű festést sokan használnak (kortársaink közül pl. Baranyai Levente, Baksai József), de másféle célból. Vadságban Kis Róka Csaba, Győrffy László, Szenteleki Gábor kihívása jelentős, viszont kísérteties vagy racionális elem bevonásával borzongatnak, Szabó elementáris közvetlensége nélkül. Nők, akik akár feminista programot is felvállalva ábrázoltak női nemi szerveket vagy női testet, alkotásai stilizáltak, szimbolikusak, vagy átesztétizáltak. Georgia O’Keeffe szimbolikus, Judy Chicago stilizált, Lynda Benglys, Alina Szapocznikow absztrahált, Drozdik Orshi Medikai Vénusza és Louise Bourgeois szobrai klasszikusan szépek, akárcsak Chilf Mária akvarellel festett, szublimált belső szervei. A fotónál, filmnél (videónál) és a performansznál, vélhetően, semmi nem közvetlenebb vagy realistább (az elméleteket mellőzve, hétköznapi gyakorlatokra építve). Shigeko Kubota és Carolee Schneemann (1939) performanszaiban a koncepció megvalósítása talán felkavaróbb (és a tudat, hogy nők ilyet merészeltek), mint a látvány. Valie Export, akinek performansza (Genital Panic) direkt a nemi szerv megmutatásán alapult, sem olyan kíméletlen (ill. másképp). Hermann Nitsch Orgia-misztérium-színházát, amely ugyan felkavaróbb – valóban vér folyt, etikai fenntartásaim miatt nem gondolom komoly analógiának.

[4] Az 1970-es években Hajas egyszemélyes performanszait Vető János fényképezte.

[5] Szabó Beáta: Életműszerészet. http://www.ligetgaleria.c3.hu. Letöltés 2018. szeptember 12.

[6] A Mózes IV. Könyve 16:22 a Károli Biblia fordításában: „Isten, minden test lelkének Istene!”.

[7] Biblikus teológiai szótár szerk.: Xavier Léon-Dufour et al., Budapest, Szent István Társulat, 1986, 526.

............................................................................................................................................................

INVASIVE

Hungarian National Museum, Semmelweis Museum of History of Medicine, Budapest, Hungary

Program of Budapest Art Week 

Curator: Réka Dankó art manager


17. 04. 2018 - 31. 07. 2018

Invasive: medical procedures involving the introduction of objects into the body via incision or puncturing. My experimental exhibition entitled Invasive was an attempt at invading the museum's permanent exhibition and making contact with historical medical artifacts.

As an accompanying event, I painted my new pieces (Relation to the Origin No. 01-02) in the museum space during the Budapest Art Week (17. 04. -22. 04. 2018).

   Relation to the Origin No. 01, oil on canvas, 100 x 120 cm, 2018

Corpse of Venus, oil on canvas, 100 x 150 cm, 2017

Obedient, oil on canvas, 151.5 x 70.5 cm, 2018; 

Gynecological examination table, 19th century

Crowd, oil on canvas, 70 x 50 cm, 2018; 
Wax organs by Felice Fontana, 18th century

   Screening, oil on foil, 36.5 x 26 cm, 2018; X-ray machine, 20th century  

Wellness ON, oil on canvas, 40 x 40 cm, 2018;

Balneological showcase, 19-20th century

Timeless, oil on canvas, 80 x 100 cm, 2018; 

Obstetric showcase, 19th century

 Weightlessness, oil on canvas, 110.5 x 60.5 cm, 2018; 

Balance chair, 19th century

   Attention, oil, canvas, 24 x 30 cm, 2018, 

Ophthalmic collection, 19th century

Photo: Lili Sziráki

Opening remarks by Ildikó Horányi art historian, senior museologist:

Dear Visitors,

Researching and exploring the human body has always been a fundamental mission of medicine and it still is today. But it only got priority and transcended mere internal medicinal and surgical diagnostics in the era of humanism when it started to aspire to grasp the normal and define ideal values on the basis of the divergent specific metrics, placing the man in the center of the universe as a superior and divine creature with that act. The man, treated as a unity of body, soul and intellect, was exalted, being created in the image of the Supreme Creator and also carrying the capacity to create. The entities of life and death cannot be understood one without the other independently thus the science of medicine is confronted with the fundamental ontological questions of existence hence it transfigures into an ancillary discipline to philosophy. No wonder that this period made fine art a partner of descriptive anatomy and their relationship was deeper than that one could see it as mere interest for illustration. In the anachronistic X-ray-like images of the living human body and the representations of cadavers loaded with memento mori iconography the artists were searching for the answers to the same questions as the anatomists. The several-century-long cooperation of art and medicine is not just a thing of the past – even today artists are displaying genuine interest for ideas related to the body, to corporeality, and to the matter decomposing into particles and reorganizing into shapes and forms again. Some artists create personal mythologies as did László Győrffy in our previous exhibition; others follow a more universal approach paired with a peculiar attitude like Beáta Szabó.

Beáta is an intellectual artist who, in a public autopsy of herself, lays her inner torments before us, which, like Saint Bartholomew’s flayed skin, are wounds torn into the flesh of the cosmos. Her extremely impulsive and expressive creating process brings an extravaganza of colors and factures under control to form shapes and to herd them together into a single organic unit. The intricate web of relations between visual components is in constant cyclic restructuring tamed into a compositional integrity under the yoke of the creator’s will. The violation of the body’s integrity induces overcharged tension where the part is embedded in the whole and the whole is embedded in the part in an impersonal and faceless manner, together outlining the intended conceptual structure. The works don’t tolerate limits; they break out of the plane and not only by the turbulent painting method and the playfulness of the facture but also by adapting the material substratum of the canvas to the purpose in a way that it transforms into a body itself. This exhibition even goes beyond traditional installation, adjusting the placement of the paintings to the permanent show to create exciting spatial constellations. They became part of the exhibit, complement the objects in space and with new ideas, respond to them while some others claim to be works in their own right. These are the artistic tools that serve and express Szabó’s system of thoughts originating from the creative force of the body striving to break free from itself and the swirling dynamism inside searching its way out. Just as the mother protectively embraces the child just ripped out of her weakened, tortured, almost dead or dead body after giving birth, so does our shell harbor everything what is human, fallible, and what transcends our existence in the circle of life. Despite the constant battle fought between the obedient and vulnerable body conceived in the original sin, the burden or lightness of our physical existence, and the nobility of the soul, they all stand in balance. By the imprint of the transilluminated living body, the Danse Macabre of modern science, one can directly encounter their own posthumous figure in their life. The shadow of the living flesh represents the stage when existence will be shedding off of non-existence. Under the flesh that dissolves in the light and appears in an elemental contrast against the frame, the Omnilucent X-ray is searching and fumbling for an essence and the contours of the skeleton promise to offer more than just the tangible material nature of the bones. The presence seizable in its corporeality consubstantial with the timelessness rising from the circle of life is searching for its own meaning – perhaps the embodied Word. Everyone should seek the answer within themselves! So becomes the penetration of the body or the invasive intervention a dissection or rather an artistic vivisection of these existential questions.

I hereby declare the exhibition Invasive by Beáta Szabó officially open.

Translation: Zsuzsanna Bodóné Hofecker
//


Horányi Ildikó  művészettörténész, főmuzeológus megnyitó beszéde:

Tisztelt Megjelentek!

Az emberi test működésének megismerése, feltérképezése mindig is az orvostudomány legelemibb feladatai közé tartozott, és tartozik ma is. Azonban a belgyógyászati, sebészeti diagnosztikán, kezeléseken túl az általános megragadása és a specifikus eltérések ideálértékének megrajzolása a humanista műveltség korában nyerte el prioritását, s az embert, mint a legtökéletesebb isteni teremtményt állította a világ központjába. A test, lélek, szellem egységében kezelt ember a világmindenség kozmikus rendjében a legfőbb teremtő képmásaként magasztosul fel, mindazonáltal magában hordozza a teremtés képességét is. Az élet és a halál entitásai önmagukban és egymás nélkül értelmezhetetlenek, az orvostudomány a lét ontológiai alapkérdéseinek feszegetésével a filozófia segédtudományává nemesül. Nem véletlen, hogy a képzőművészet ebben az időszakban szegődött a leíró anatómia partnerévé, s ez a viszony több volt, mintsem csupán illusztrátori feladatkörként értelmezhetnénk azt. Az élő emberi test anakronisztikus röntgenképei, a memento mori ikonográfiájával felszerelkező holttestek ábrái ugyanazokra a súlyos kérdésekre keresték a választ, mint az anatómusok. A művészet és az orvostudomány több évszázados együttműködése nem csupán a múlt evidenciája – napjainkban is számos művész fordul elemi kíváncsisággal a testben, a testiségben, a részecskékre bomló, mégis újra és újra formává rendeződő anyagban megfogható gondolatiság irányába. Hol épp egy individuális mitológia megalkotásával, miként legutóbbi kiállításunk művésze Győrffy László, hol egyetemlegesebb, sajátos meglátási módot követve, mint Szabó Beáta.

Beáta intellektuális művész, aki önnön belső tépelődéseit, mint tenmaga boncolatát teríti ki elénk a vászonra, ami mint Szent Bertalan lenyúzott bőre, húsának tépett darabjai sebek a mindenség testén. A rendkívül impulzív, expresszív képalkotási mód a színek és a faktúrák végtelen kavalkádját rendezi formákká, egységes struktúrává, az egymással szövevényes viszonyban lévő képi elemek állandó újjáépülésben, ciklikus körforgásban, a teremtő akarat igájában szelídülnek kompozicionális egységgé. A test integritásába való beavatkozás feszülő indulatokkal terhes, a rész és az egész, az egész és a rész egymásba ágyazódása – a maga személytelen, arctalan torzó mivoltában – rajzolják ki a művek gondolati struktúráját. Nem tűrnek kereteket, kitörnek a síkból, nem csupán a festékréteg erőteljes megmozgatása, fakturális játéka miatt – a vászon mint hordozó is idomulhat tárgyához, önmaga is testté válhat. Jelen kiállítás pedig még arra is lehetőséget biztosít, hogy a hagyományos elhelyezési formákon túl a képek a műtárgyakhoz igazodva a térben is izgalmas formációkat öltsenek. Részévé váljanak a kiállítási daraboknak, kiegészítsék azokat térben és gondolatiságban, reflektáljanak rájuk, avagy önmagukban is műtárgyakká formálódjanak. Mindezen művészi eszközök szolgálják, illetve jelenítik meg azt a gondolatvilágot, amely az önmagából kitörni vágyó test, a benne kavargó dinamizmus teremtő útkeresésében gyökeredzik. Miként az anya testéből kiszakadó gyermeket óvón körülöleli a szülésben elgyöngült, megkínzott, már-már vagy valóban halott test, úgy ad otthont az élet körforgásában porhüvelyünk mindennek, ami emberi, ami esendő, s ami felülemelkedik ezen. Az eredendő bűnben fogant test engedelmes kiszolgáltatottsága, a fizikai lét súlya vagy súlytalansága, s a szellem nemessége állandó harcban, mégis egyensúlyban állnak egymással. Az eleven test átvilágított lenyomata a tudomány modern haláltánca: az élő ember saját posztumusz alakjával immár konkrétan is szembe találkozik. A hús élő szövetének árnyéka a nemlét létről lefoszló állomása. A fényben oldódó, a váztól mégis elemi erővel elkülönülő hús alatt a mindenséget átvilágító röntgensugár valahol a lényeget keresi, kutatja, a csontok felsejlő sziluettje mindenesetre többet ígér azok tapintható, materiális lényegénél. A testiségben megmarkolható jelen, az élet körforgásából kibomló időtlenség önmaga értelmét kutatja – talán a megtestesülő Igét. A választ mindenki önmagában keresse! A testbe való behatolás, invazív beavatkozás ezáltal válik a művész kezében a lét kérdéseinek boncolatává, művészi viviszekciójává.

Szabó Beáta Invazív című kiállítását ezennel megnyitom…

............................................................................................................................................................

WOUNDS OF LIGHT / THE ANATOMY OF COLOURS

HNM Semmelweis Museum of History of Medicine, Budapest, Hungary

Curator: Réka Dankó art manager

07. 09. - 04. 10. 2017

As an accompanying event, I painted in the courtyard of the museum during the exhibition time. There was a finissage event when I showed the finished painting entitled ’Corpse of Venus’. As a collateral event, the painting took a place in the permanent exhibition of the Museum during the program of the Autumn Festival of Museums. 

Corpse of Venus, oil on canvas, 100 x 150 cm, 2017; Anatomical Venus from Felice Fontana's Italian workshop, 18th century

Photo: Eszter Blahák

Opening remarks by Mesi Mucsi curator, art writer (ArtMagazin):

I wonder how many of you might have seen Restoration, a movie set in the 17th century, and that scene in this movie in which Robert Merivel, a talented young medic played by Robert Downey Jr., and his fellows were observing the chest of a seriously ill man sitting on a chair in front of them. Due to an infection after an accident, this man’s flesh sloughed off on a patch, slightly to the right of his left nipple, where his ribs were also missing providing free insight for the gleaming eyes of Merivel and his company onto the patient’s beating heart in the ribcage. Their staring was soon followed by acts. Amongst those present, only Merivel dared to touch the organ throbbing in the living body.

This is the peak moment of the story – it was by this act that the main character of Merivel managed to gain the recognition of King Charles II prompting the monarch to invite him to his court in London. However, we will consider it important for other reasons; namely, because we can observe a sort of the genuine curiosity in this episode.

Szabó’s paintings showing internal organs, lungs, hearts, and dissected bodies could just as well be exhibited in a neutral environment destined for displaying contemporary artworks. In that case, our first thoughts might turn to the discipline of anatomy which is the cornerstone of art studies and the well-known book of Artistic Anatomy by Jenő Barcsay; then we could ponder over the complicated relationship of the exhibited paintings with them. We could think about the fact that this revered “Anatomy Bible” of Barcsay interprets the human body quite differently from medical handbooks when it analyzes the connections of the joints with the help of geometric shapes to find structures beyond appearance.[1] Going forward on this way, we could compare Beáta Szabó’s works to the medical and artistic anatomy representations to see how much and for what purpose she deviated from them. By examining her pictorial solutions, we would soon arrive at the apt parallel of expressionism, the movement that represented reality in an emotional way projecting the subjective truth onto the world of objects. We could also refer to Emil Nolde’s idea about the colors being living creatures, the kinds that are able to influence and express human emotions. The multiple layers and the contours would instantly remind us of the oeuvre of Edward Munch, and at this point, we would shortly learn that the bodies explored, the lung, the heart on the images were painted with no intermediate utensils but by Beáta Szabó’s pure hands, applying thick batches of paint onto the canvas. We could even imagine the moment her fingers were touching the heart we can see now.

But we are in the Semmelweis Medical History Museum, where all these things will come only after that we have wondered what the nature of this genuine curiosity is that we see highlighted by this special place and which has apparently also impregnated the mind of the creator of these works. Since it is missing from the official biography, only few people know that prior to her artistic studies, Beáta Szabó had been a medical student for some time; hence she shows a two-fold interest in anatomy. This double motivation of hers is further complemented by a general curiosity aiming to fathom what happens to our body and its contents after the death. Far from being the product of our modern times, this kind of fascination with the death of the body transcends historical ages. The anatomy theaters that opened in many cities with medical faculties starting from the 16th century constitute a great proof of this original human interest. Beside those pursuing a medical career, the several-day-long performances of these theaters “would also be attended by the intellectual elite of the city as well as by the commoners of the area.”[2] The autopsy of the normally male or, in rare cases, female body spread on the dissection table was accompanied not only by the doctor’s educational lecture but also by instrumental music. “For the admission fee, the audience could gain insight into the hidden secrets of nature.”[3] This kind of artistic-medical performance thrived until the middle of the 18th century when medical anatomy “parched into an arid science leaving the moral lessons to the arts.”[4]

The scene of Merivel was set in a similar environment, and we are also in a situation that somehow resembles these anatomy theaters. We evoked the hand gesture touching the heart twice – firstly recalling a scene in a fictional movie, secondly by making an imaginary visit to Beáta Szabó’s studio. Both acts stemmed from the same kind of genuine curiosity but have different meanings. While Robert Merivel’s move can be interpreted as a metaphor of scientific progress, standing amidst Beáta Szabó’s work, we can recognize another attitude which is specific to her, mixing medical knowledge and physiological interest to creative motivations.

Emese MUCSI

---

[1]    See Rieder Gábor: Bonctan az Andrássy úton In: Artmagazin 2012/5 p. 60–63 [Retrieved: 5 Sept 2017] http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/bonctan_az_andrassy_uton.1753.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3

[2]    See A. Kovács Ágnes: Az élet a tehetségben van, minden más a halálé lesz In: Artmagazin 2012/1 p. 56-59 [Retrieved: 5 Sept 2017] http://artmagazin.hu/klasszikus/az_elet_a_tehetsegben_van_minden_mas_a_halale_lesz.1496.html

[3]    See Ibid. p. 59

[4]    See Ibid. 

Translation: Zsuzsanna Bodóné Hofecker 

//

Mucsi Emese kurátor, művészeti író (Artmagazin) megnyitó beszéde:

Talán többen vannak itt, akik látták a 17. századi környezetben játszódó Változások kora című filmet és benne azt a jelenetet, amikor a Robert Downey Jr. által játszott fiatal, tehetséges orvostanhallgató, Robert Merivel társaival együtt egy széken ülő, nagybeteg férfi sérült mellkasát nézi. A férfi bal mellbimbójától kicsivel jobbra egy baleset utáni fertőzés következtében lebomlott a hús, alatta lévő bordái hiányoztak, így feltárulhatott az a látvány, amire Merivelék csillogó szemmel meredtek: a beteg bordakosarában lüktető szíve. A bámulást tettek követték. A jelenlévők közül egyedül Merivel vállalkozott arra, hogy meg is érintse az elevenül pulzáló szervet.

A jelenet a film csúcspontja, mivel a főszereplő ezzel a tett-tel vívja ki az uralkodó, II. Károly elismerését, aki meg is hívja őt a londoni udvarba – számunkra azonban itt és most, Szabó Beáta művei között nem ezért fontos, hanem az epizódban megmutatkozó elemi kíváncsiság miatt. Szabó belső szerveket, tüdőket, szíveket, felbontott testeket ábrázoló festményei egy kortárs művészeti alkotások prezentálására hivatott neutrális kiállítótérben is megjelenhetnének. Ott valószínűleg rögtön a művészeti képzés egyik alappillérét jelentő anatómia tantárgy, a Barcsay Jenő-féle Művészeti anatómia könyv és a kiállított festmények mindezekhez fűződő viszonya felé terelődnének elsőként a gondolataink. Végiggondolnánk, hogy az orvosi bonctan szakkönyvektől valójában meglehetősen távol álló „Barcsay-Bibliában” a mester hogyan értelmezi az emberi testet, amikor geometrikus idomok segítségével elemzi a csontok kapcsolódási pontjait, kutatva a látvány mélyén a struktúrát.[1] Ezen a vonalon azt vizsgálnánk tovább, hogy Szabó Beáta munkái milyen mértékben és milyen céllal térnek el a bonctani, illetve a művészeti anatómiai rajzok realista ábrázolásmódjától. A festészeti megoldásokat elemezve rövid úton eljutnánk a belső, pszichikai formákat ábrázoló, a szubjektív valóságot, az érzelmeket a tárgyi világra vetítő expresszionizmushoz mint párhuzamhoz. Be is idéznénk talán azt az Emil Noldetól származó gondolatot, miszerint a szín egy élőlény, méghozzá olyan, amely befolyásolhatja és kifejezheti az ember érzelmeit. A festékrétegek sokaságáról és a vonalkezelésről először minden bizonnyal Edward Munch jutna eszünkbe, itt pedig rögtön kiderülne az is, hogy a feltárt testeket, egy tüdőt, egy szívet plasztikussá tévő látványt Szabó Beáta nem ecsettel, hanem a festék kézzel történő vastag felhordásával éri el. Elképzelnénk, ahogy a kezével az ábrázolt szívet érinti.

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban azonban mindez csak azután jön, hogy végiggondoltuk, hogy mi az az elemi kíváncsiság, amelyre a hely szelleme ráirányítja a figyelmünket, és amely minden bizonnyal e művek alkotóját is áthatotta. A hivatalos életrajzban sem olvasható, ezért talán csak kevesen tudják, hogy Szabó Beáta művészeti tanulmányait megelőzően egy ideig orvostanhallgató volt, az anatómia iránti érdeklődése tehát kétirányú, ez a dupla motiváció pedig kiegészül azzal az általános kíváncsisággal, amely azt igyekszik kifürkészni, hogy mi történik a testünkkel és annak minden tartalmával a halál után. Ez a kíváncsiság nem kortárs, hanem korokon átívelő. Ugyanennek az érzésnek voltak ékes bizonyítékai a 16. századtól megnyíló anatómiai színházak, amelyek az orvosi karral rendelkező egyetemi városokban létesültek. Az anatómiai teátrumok több napos előadásain „az orvosi pályára készülők mellett a városi intelligencia képviselői és a környék laikusai is részt vehettek.”[2] A terem közepén elhelyezkedő boncasztalon fekvő – általában férfi, ritkább esetben női – holttest feltárását az orvos ismeretterjesztő előadása mellett aláfestő zene is kísérte. „A belépődíj ellenében a nézők bepillantást nyerhettek a természet rejtett titkaiba.”[3] Ez a művészeti-orvostani előadásforma egészen a 18. század közepéig virágzott, ezt követően „szikár tudománnyá szikkadt és az erkölcsi tanulságokat átengedte a művészeteknek.”[4]

Merivel is egy ehhez hasonló környezetben mutatkozott meg az említett jelenetben, és most mi is egyfajta anatómiai színházi helyzetben vagyunk. A szívet megtapintó kéz mozdulatát kétszer is magunk elé idéztük – egy fiktív filmbeli szituációban, és képzeletben, Szabó Beáta műtermében járva. A két mozdulat ugyanazt az említett elemi kíváncsiságból eredő motivációt mutatja, azonban nem teljesen ugyanazt jelenti: míg Robert Merivell esetében a tudományos haladás metaforájaként értelmezhető, addig itt, Szabó Beáta munkái között egyfajta rá jellemző orvosi képzettséggel és érdeklődéssel keveredő alkotói attitűd képeként tűnik fel előttünk.

Mucsi Emese

---

[1]    l. Rieder Gábor: Bonctan az Andrássy úton In: Artmagazin 2012/5. 60-63. o. [Utolsó elérés: 2017. szept. 5.] http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/bonctan_az_andrassy_uton.1753.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3

[2]    l. A. Kovács Ágnes: Az élet a tehetségben van, minden más a halálé lesz In: Artmagazin 2012/1. 56-59. o.  [Utolsó elérés: 2017. szept. 5.] http://artmagazin.hu/klasszikus/az_elet_a_tehetsegben_van_minden_mas_a_halale_lesz.1496.html

[3]    l. Uo. 59. o.

[4]    l. Uo. 

................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................

I MISS YOU FOREVER AND EVER NORWAY XOXO

group exhibition, Blip Blip Blip Art Gallery, East Street Arts Patrick Studios, Leeds, England, GB

Circle; video, epoxy putty, notebook size, 2016

https://www.youtube.com/watch?v=xYQdDPrnx9U
https://vimeo.com/192318585

Photo: Helena Kate Whittingham

  

...............................................................................................................................................................................................................................................

EMPTY YOUR POCKETS!

group exhibition, Pocket Gallery, Reykjavik, Iceland
Curated by Valgerður Ýr Magnúsdóttir in collaboration with Ieva Grigelionyte

Pocket universe; T-shirt (made in Turkey), traditional notebook with my notes, pencil, key, coins, adhesive plaster and a wire hanger made by me, 70 x 50 x 5 cm, 2015

Photo: Valgerður Ýr Magnúsdóttir

                                                                                                                                                     

...............................................................................................................................................................................................................................................

SOFRA

Workshop of the Painting Department, Faculty of Fine Arts, Anadolu University, Eskişehir, Turkey, 2015

Sofra / Turkish table, painted and sticked installation on canvas (newspaper, cards, textiles, napkin, papers for cakes coffee beans, acryl paints, oil pastels), 151 x 113 cm, 2015

Photo: Leyla Varlık Şentürk

...........................................................................................................................................................................................................................................................................................................

                       

AFTER NATURE

Show of EEA (European Exchange Academy)

Program of 2015-Norway / After Nature

Nordic Artists’ Centre Dale, Dale I Sunnfjord, Norway, 2015

Observer, video installation (the materials of the installation: an axe, wood, stone, metal, leather, titles, tapes, wire, threads from a pink wig, flour, motherdough, paper, chalk, acrylic paints, epoxy putty), 75 x 200 x 55 cm, 2015

https://www.youtube.com/watch?v=SSTXlzhpAjc 
https://vimeo.com/168647414

 

Photo: Leo Jusper Plumb