ORGAN CONCERT 

Liget Gallery, Budapest, Hungary

www.ligetgaleria.c3.hu/472.html

         





















Photos: Tibor Várnagy





Tatai Erzsébet
Szabó Beáta: ÉLETMŰSZERÉSZET[1]
Liget Galéria 2018. szeptember 6.

Amikor Szabó Beáta újraértelmezi Courbet botrányosnak ítélt A világ eredete című képét, akkor kritikai gondolatainak ad hangot. Szabó és Courbet képe közötti számos különbség felsorakoztatása helyett legyen elég annyi, hogy Szabó több mint négyszeresére nagyítja Courbet festményét. A lényegi hasonlóság természetesen olyannyira megmaradt, hogy messziről felismerni Szabó képében az „eredetit”, illetve azt, hogy Courbet-átiratról van szó. A női torzó – merthogy Szabónál torzóvá válik a nőalak – egy „valódibb” eredet felé mutat, mert Szabó feltárja, megmutatja a belső női nemi szerveket. Az allegorikus realista Courbet ezzel a képével voltaképp hódolt a nőiségnek – ahogy azt a 19. században képzelték. Szabó Beáta azonban mélyebbre vezet (szó szerint is), mi pedig az átírások folytán elgondolkodunk, hogy erre miért volt szükség. A művész minden esetre lerombolta a nőiség (kártékony, a nőkre, egzisztenciájukra veszélyes) mítoszát, miközben kíméletlenül megmutatja, hogy itt – ha már nemzésről van szó – a petefészkek és az anyaméh előrébbvaló, vagy: az az, ami inkább van, mint a felkínálkozni látszó, kívánatos, fehér lepleken szendergő női test.
Azért kezdtem ezzel a fontos kritikai mozzanattal, hogy megvilágítsam Szabó Beáta tudatos és reflekív festői énjét. Szemben azzal, amit egy felszínes közelítésben a nagyon erős festőiség, a pasztózus felületek, a gyúrható agyagként kezelt festék, domború felületek sugallnak. Hogy már az elején tisztázzuk: a festői érzékiség és testies tobzódás racionális megfontolással társul és működik együtt. Ezt támasztják alá a címek és a művészi statement: A Courbet-átértelmezés címe Viszony az eredethez II. (2018). Nincs kimondva a modellként választott képhez való kapcsolat, de a motívum és a címbeli utalás rávilágít arra, hogy Szabó Beáta pont azt vizsgálja, milyen is viszonya Courbet A világ eredete című képéhez, illetve az „eredethez”, de leginkább az eredet efféle elképzeléséhez. (Mi az eredet, és pontosan minek is az eredete?) A Vázlat a viszonyhoz I-III. és a Térbeli terv a viszonyhoz I. című alkotásoknak csak a címe terv és vázlat, merthogy teljesen kész művek. A harmadik „vázlatnál” viszont vulva helyett meredő férfi nemiszervet festett a művész, feltéve így a kérdést, vajon ez lehet-e inkább az eredet? A háttérben feltáruló hasban / festékben azonban itt nem adódik direkt válasz. Vagy, ahogy Orlan állította 1989-ben: ez A háború eredete volna?[2]
A belső szerveket mutató festményén tekeregnek, vonaglanak a zsigerek (1277, 2017). Hogy csupán anatómiai érdeklődés vezérelné a művészt, arra rácáfol a mellette levő kép: a mészárszéket idéző diptichon. A dekapitált női alak végtelenül egyszerű körvonala, stilizált póza (Nőstény I-II.) felzaklat, felkavar, mivel a felnyitott mellkasából előtüremkednek szervei, hasában a születésre (hiába) váró magzat – mészárlást idéznek a megfestett húsok inkább, mint anatómiai metszet-rajzot. Önarcképét, a Szervportrét szervekből állította össze a művész, mint Giuseppe Arcimboldo, aki a 16. században könyvekből, állatokból vagy zöldségekből komponálta arcképeit. Csontváry Tivadar néz ilyen figyelmesen, kíváncsian, feladatra koncentráló megszállott érdeklődéssel és Egon Schiele ilyen meggyötört.
Amikor analógiákat kerestem, minden ami eszembe jutott, akár a klasszikus művészettörténet vérvonalán (többnyire a stílust tartva szem előtt), akár a feminista művészetben (inkább ikonográfiai szempontból) gyenge analógiának bizonyult Szabó Beáta bátor, expresszív, naturalista pasztózus festészetéhez. Absztraktnak, stilizáltnak és szépelgőnek.[3] Csupán Katarzina Kozyra és Hannah Wilke beteg-fotói kegyetlenek annyira, mint Szabó művei. Akarva-akaratlan merül fel a kérdés: Van itt összefüggés?
Ami felkavaró, az a hús és festék, hús és vér virtuális homogenizálása. Nem testetlenítése, szellemképpé idealizálása, épp ellenkezőleg: a festék hússá lényegítése – egy másfajta húsfestés: nem testtel és fénnyel, mint Hajas Tibor alkotásain[4], hanem olajfestékkel. Amit Szabó az ábrázolással feltár: a hús és festék expresszív esztétikája. Megsebzett testek, felnagyított nemiszervek, belemerülés festékbe- húsba: Ez az ami elemi erővel csap arcul. A hús sebe, fájdalma átüt. Az ember megsebesítése nem más, mint megalázása, ebből fakad szenvedése. Erről nehéz többet mondani. Úgy látszik: amiről nem lehet beszélni, arról festeni kell.
A Létbevetettség fájdalma – a női létbe vetettségé fogalmazódik meg tehát Szabó Beáta kiállításán. Hol kezdődik a hús és hol a lélek? Hol válnak el? Kérdezi képeivel és szavaival[5] is. Válasza pedig az, hogy nem válnak el: a testben van a lélek és a lélekben a test – a test a lélek által él és a lélek a testben nyilvánul meg. „’A szellemek istene, akik minden húst éltetnek’ [Szám 16:22][6] ... kozmikus dualizmusa nem tévesztendő össze az antropológiai dualizmussal, amely szerint az ember két egymást kiegészítő lényeg gyanánt hordozza magában szellem és hús világát” – figyelmeztet a Biblikus Teológiai Szótár. [7]
Érdemes alaposan szemügyre venni még a művek színvilágát, pontosabban a festészeti megoldásokat, és azt, hogy a két- és háromdimenziós megoldások hogyan viszonyulnak egymáshoz – milyen feladat, érdekesség és játékosság jelenik meg abban, ahogy kevésnek bizonyul a festmény síkja és kevésnek a plasztika színnélkülisége – egymásba áramlik virtuálisan kép és plasztika.
Végül: mielőtt elmerülnénk a szenvedés óceánjában, figyeljünk arra, hogy egy groteszk, szinte pajkos hang is szól e művekből. Miközben a művek erősen megragadnak, a testrészek precíz felnagyítása, vagy néhol az anatómiai pontosság iránti közömbösség révén egy kis távolságot nyerünk, és e térben szabadon lélegezhetünk és nevethetünk.

[1] A kiállítás címében foglalt szójáték-összetétel azt ígéri, hogy az életet hordozó test vizsgálatáról esik majd szó.

[2] Orlan L'origine de la guerre című fotóján egy meredő péniszű férfi szerepel. Képe a Corbet-festménnyel méretben, kompozícióban és szinte minden részletében megegyezik.

[3] A jelzők csak Szabó Beáta műveinek elementáris hatásához képest (amit motívumainak és stílusának összekapcsolása eredményez) érvényesek, nem értékítéletek: Rembrandt Mészárszéke tárgyilagos, Chaïm Soutiné dekoratív. Francis Bacon szenveleg, Dubuffet redukál, a CoBrA alkotóinál (Karel Appel, Asger Jorn) hiányzik a mélység. Vastag, domborműszerű festést sokan használnak (kortársaink közül pl. Baranyay Levente, Baksai József), de másféle célból. Vadságban Kisróka Csaba, Győrffy László, Szenteleki Gábor kihívása jelentős, viszont kísérteties vagy racionális elem bevonásával borzongatnak, Szabó elementáris közvetlensége nélkül. Nők, akik akár feminista programot is felvállalva ábrázoltak női nemi szerveket vagy női testet, alkotásai stilizáltak, szimbolikusak, vagy átesztétizáltak. Georgia O’Keeffe szimbolikus, Judy Chicago stilizált, Lynda Benglys, Alina Szapocznikow absztrahált, Drozdik Orshi Anatómiai Vénusza és Louise Bourgeous szobrai klasszikusan szépek, akárcsak Chilf Mária akvarellel festett, szublimált belső szervei. A fotónál, filmnél (videónál) és a performansznál, vélhetően, semmi nem közvetlenebb vagy realistább (az elméleteket mellőzve, hétköznapi gyakorlatokra építve). Shigeko Kubota és Carolee Schneemann (1939) performanszaiban a koncepció megvalósítása talán felkavaróbb (és a tudat, hogy nők ilyet merészeltek), mint a látvány. Valie Export, akinek performansza (Genital Panik) direkt a nemi szerv megmutatásán alapult, sem olyan kíméletlen (ill. másképp). Hermann Nitsch Orgia-misztérium-színházát, amely ugyan felkavaróbb – valóban vér folyt, etikai fenntartásaim miatt nem gondolom komoly analógiának.
[4] Az 1970-es években Hajas egyszemélyes performanszait Vető János fényképezte.
[5] Szabó Beáta: Életműszerészet. http://www.ligetgaleria.c3.hu. Letöltés 2018. szeptember 12.
[6] A Mózes IV. Könyve 16:22 a Károli Biblia fordításában: „Isten, minden test lelkének Istene!”.
[7] Biblikus teológiai szótár szerk.: Xavier Léon-Dufour et al., Budapest, Szent István Társulat, 1986, 526.